Simon Endre Tamás:

Haditengerészeti taktika a második világháború Csendes-óceáni hadszínterén.

3/1. rész

Levegő-felszín harcok

1. Repülőgép-hordozók a II. világháború előtt

A csendes-óceáni háborúról kialakult általános kép szerint a háborút repülőgépek és hordozóik vívták meg és két atomrobbanás zárta le. Az előbbiek olyan új fegyverek voltak, amelyek az I. világháborúban még csak megjelentek a tengeren, de nem volt szerepük a küzdelem kimenetelében. A repülőgépek jelentőségét már a háború előtt felismerték és történtek is kísérletek, hogy a hajókra telepítésüket megoldják. Kezdetben a hidroplánok használatát favorizálták a haditengerészetek, mert a meglévő hajók fedélzetének hossza a kerekes (szárazföldi) repülőknek csak az indítást tette lehetővé, a landolást már nem. Így született meg a repülőgép-anyahajó. A fedélzetéről (vagy daruval a tengerre helyezték és onnan) indították a gépeket, amelyek a feladatuk végeztével a hajó közelében szálltak le, ahonnan daruval emelték a fedélzetre.¹

A felszállópálya rövidségét 1918. októberében oldották meg a brit Argus anyahajón úgy, hogy a hajó felépítményzetét oldalra helyezték, így a repülőfedélzet végignyúlt a hajó teljes hosszán. Ez nyitotta meg az utat a kerekes repülőgépek landolásához, így a repülőgép-hordozóhoz is. A fedélzetről gőzkatapult segítette a repülőgépeket a felszállásban (amihez a hordozó széllel szemben fordult a kellő felhajtóerő biztosításához), leszálláskor pedig a fedélzeten kifeszített fékezőkötélbe kellet beakadnia a gép farkán lévő kampónak a lelassuláshoz.²

Az I. világháború idején a tengerészeti repülőgépeknek elsősorban felderítőszerepet szántak. Figyelembe véve az akkori időszak technikai vívmányait, másra talán nem is voltak alkalmasak, mert lassú, nehezen manőverezhető gépek voltak. Harci körülmények között csak Zeppelinek ellen és parti léghajócsarnokok bombázására vetették be őket. A Furious csatacirkálót 1918. márciusig két ízben építették át úgy, hogy a hajó első részén volt a felszállófedélzet, mögötte a felépítményzet és a kémény, a hajó tatján pedig 86 és fél méter hosszan a leszállófedélzet. Maximum 26 db szárazföldi repülőt hordozhatott. Egyetlen esetben vetették harcba sikeresen: 1918. július 19-én 7 gépe bombázta a tonderni léghajóbázist és két Zeppelint elpusztított.3

A repülőgépek hajók elleni használhatóságáról az I. világháborút követő években sok vita folyt. Az Egyesült Államokban W. Mitchell dandártábornok végzett egy kísérletet 1921-ben. Virginia partjainál (a Henry-foknál) a németektől hadizsákmányként kapott Ostfriesland csatahajót (Helgoland-osztály, 24 312t vízkiszorítású) támadta repülőgépekkel. Július 21-én könnyűbombákat dobtak a célhajóra, de az nem süllyedt el, noha kénytelenek voltak ellenárasztani, hogy ne boruljon fel. Ekkor Mitchell engedélyt kért 2000 fontos bombák használatára. Másnap le is dobtak 6-ot és egy közeli találat után (víziakna-hatás) 21 perc alatt az Ostfriesland hullámsírba merült.⁴ Ez kétségkívül bizonyította, hogy a repülőgépek – megfelelő bombák birtokában – igenis képesek végezni egy erősen páncélozott hadihajóval. A kritikusok ezt önmagában elismerték, de szerintük harci körülmények között, nagy sebességgel manőverező, légvédelemmel rendelkező hajó esetén a siker valószínűsége elhanyagolható.

A haditengerészetek ekkor még nem törődtek a repülőgép-hordozók fenyegetésével. 1922. február 6-án, a washingtoni flottaegyezménybe is csak azért kerültek be a hordozók, mert a szerződő felek attól féltek, hogy a csatahajók, csatacirkálók limitációját meg lehet kerülni úgy, hogy a repülőgép-hordozóként épített hajókat háború esetén könnyen átalakíthatják csatahajóvá. A hordozók esetében a felső vízkiszorítási határ hajónként 27 000t volt. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára engedélyezték összesen 135 000 t vízkiszorítású, Japán számára 81.000t, Franciaország és Olaszország részére 60-60 000t vízkiszorítású hordozó építését. A sok félbehagyásra kényszerített csatahajó és csatacirkáló közül az Egyesült Államok és Japán 2-2 darabot 33 000 tonnás vízkiszorítással, 203 mm-es lövegekkel átépíthetett repülőgép-hordozónak. Ezek (Lexington, Saratoga ill. Akagi, Kaga) fontos szerephez jutottak 1941–1942-ben, de a háború végét csak a Saratoga élte meg, amelyet 1946-ban a Bikini-szigeteknél atomkísérletben használtak fel. Ezek az átalakított egységek nagy hajótestükkel és erős páncélzatukkal emlékeztettek az eredeti tervekre. A repülőfedélzetük gyenge volt, a felépítményeik célszerűtlenek, de sok olyan megoldással kísérleteztek rajtuk, amelyek más, eredetileg is hordozónak szánt hajóknál nagy segítséget jelentettek (például: füst elvezetése, fedélzet csúszásmentessé tétele).⁵ Az USN 1922. március 20-án bocsátotta vízre a Langley hordozót, azután hozzákezdett a Lexington és a Saratoga átépítéséhez. Szeptember 27-én hajtották végre az első radarfigyelési tesztet. A Langley-ről (az első amerikai hordozóról) az első felszállást október 17-én hajtotta végre V. C. Griffin hadnagy, az első sikeres landolásra 26-án került sor G. Chevalier sorhajóhadnagy részéről.⁶

Az amerikai repülőgép-hordozó flottának Pearl Harbor előtt a két átépített egység és a Yorktown-osztály (Yorktown, Enterprise, Hornet) képezte a gerincét. Hasonlóan a japán hordozókhoz, ezek más hajóépítési koncepciót képviseltek, mint a britek. Az angol hordozókat elsősorban erős páncélzatuk, nagy sebességük és erős légvédelmük volt hivatott megvédeni az ellenséges légitámadásoktól. Az erős páncélzat megnövelte a súlyt és lecsökkentette a szállítható repülőgépek számát 40-50 darabra. Ezzel szemben a japán és amerikai hordozók esetében „spóroltak” a páncélzattal, de így lehetővé vált akár 90 gép szállítása. A páncélzat gyengesége találatok esetén megbosszulta magát, de itt a védelmet leginkább a hajó vadászrepülői képezték, így ha azon átjutottak a támadó repülői, akkor az már régen rossz volt.

A páncélzattal való spórolás révén sem a Yorktown-, sem a japán Shokaku-, Hiryu-osztály vízkiszorítása nem érte el a 30 000 tonnát, szemben a Saratoga-osztály 39 000 ill. az Akagi 47 000 és a Kaga 44 200 tonnájával (Ennyit a washingtoni egyezmény 33 000 tonnás határáról az átépített hajók esetében).⁷

A II. világháború kitörésének idején Japán tíz, az USN csendes-óceáni flottája három (Enterprise, Lexington, Saratoga) repülőgép-hordozóval rendelkezett.⁸ Yamamoto tengernagy 6 hordozót különített ki a december 7-i döntő csapáshoz. Ez a „döntő csapás” képezte a japán stratégia alapját a világháború előtt és alatt is. Egyetlen döntő csatában vereséget mérni az USN-re és utána békét kötni, hogy Japán szabad kezet kapjon déli terveihez, amit úgy lehet egy szóban összefoglalni: „olaj”. A hadszíntérből következett, hogy a győzelmet a Japán Haditengerészetnek kellett kivívni, amely, úgy érezték, rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. A tengeri háborúban döntő szerepűnek gondolt repülőgép-hordozók terén nyomasztó, csatahajók terén kis mennyiségi és nagy minőségi (már kész a Yamato!) fölénnyel rendelkezett.

A repülőgépek terén is vitathatatlan volt, hogy felülmúlják az USN gépeit. A Mitsubishi AGM Zero-Sen (amit az angolszászok röviden Zeroként vagy Zeke-ként emlegettek) korának legjobb hordozóról harcbavethető gépe volt. Jobb volt a legtöbb szárazföldi indítású vadásznál is, aminek az a jelentősége, hogy a tengerészeti vadászgépek nehezebbek voltak a szárazföldieknél, mert a hordozó imbolygó repülőfedélzetére történő leszállás nagyon megterhelte a gépek szerkezetét. A Zero kiválóan manőverezett, fordulóharchoz elsőrangú volt. Fegyverzete két 20 mm-es gépágyú, egy 12,7 mm-es és egy 7,7 mm-es géppuska, amit szükség esetén maximum 318 kg bombateher egészíthetett ki. Hatótávolsága 1560 km9 volt, ami lehetővé tette, hogy jóval nagyobb távolságra kísérje a bombázókat, torpedóvetőket, mint az amerikai F4F Wildcat vadász, amely 4 (később 6) db 12,7 mm-es géppuskával rendelkezett. A Wildcat fordulékonyságban nem vehette fel a versenyt, de erősebb motorját, masszívabb felépítését, páncélozottságát ki tudta használni.¹⁰ Ezekből a jellemzőkből következtek a taktikák is: az amerikai pilóták nagy sebességgel megtámadták a Zerokat, majd felhúztak nagy magasságba; vagy szemtől-szembe támadtak, kihasználva a Zero egyetlen, ám nagy hibáját: ahhoz, hogy a vadászgép egyfajta katonai „műrepülővé” váljon, nagyon könnyűnek kellett lennie, ezért szinte semmilyen páncélzattal nem rendelkezett. Az üzemanyagtartály nem volt önzáró, így akár egy szerencsés sorozattal el lehetett pusztítani. A Wildcat ezzel szemben számos találatot kibírt. Ha a Zero ellenfelét fordulóharcra kényszerítette, akkor viszont lehengerlő volt a fölénye.¹¹

A japán repülőgép-hordozók torpedóvető gépe a Nakajima B5N (szövetséges kódja „Kate”) volt. Az F4F számára könnyű préda volt. A háború első két évének sikerei a Katehez12 és az Aichi D3A („Val”) zuhanóbombázóhoz köthetők. Kifejlesztésekor szem előtt tartották 1936-ban az akkori német Heinkel-típusokat. A rögzített futóműves gép bombaterhe relative kicsi volt (max. 370 kg), de a háború kezdetén az elit japán pilóták kiváló eredményeket értek el vele. 1944-ig gyártották.13

Az USN-nek a torpedóvető gépe a háború kitörésekor a Douglas TBD Devastator volt. Védőfegyvere egy 12,7 mm-es és egy 7,62 mm-es géppuska volt. Lomha, lassú (sebessége 100 csomó, kb. 185 km/ó), iszonyatosan gyenge manőverezésű gép volt. Midway után a megmaradt példányokat kivonták a harctéri szolgálatból. Hatósugara a japán Kate-vel összehasonlítva pedig nevetségesen kicsi volt.¹⁴ Az USN felderítő-zuhanóbombázója a Douglas SBD Dauntless ragyogó repülő volt, megfelelő hatósugárral, 1000 font (454 kg) bombateherrel.¹⁵

A légiharc akkoriban, évtizedekkel a radar- és infravörös-vezérlésű rakéták előtt, elsősorban a pilótán múlott. Az ő tudása döntötte el a küzdelem kimenetelét; az, hogy hogyan használja ki vadászgépe adottságait és az ellenfél gyengéit. Az amerikai pilóták jobban tudtak egymással együttműködni, mert repülőiken volt rádió, így folyamatosan kapcsolatban tudtak maradni egymással, míg a japánok egymás közti kommunikációjukat kézjelekkel oldották meg. A japánok ezért szoros alakzatban repültek, amely ha felbomlott, sebezhetőbbé váltak.

A repülőgép-hordozókról kiinduló légiharcnak volt még egy olyan jellegzetessége, ami eltért a szárazföld feletti légicsatáktól. A nyílt tenger felett nem voltak folyók, városok, navigációs pontok. Tekintve, hogy a repülőgép-hordozó is óránként 20-30 csomó sebességgel mozgott, a pilótáknak folyamatosan kalkulálniuk kellett az üzemanyag-mennyiséggel. Egy navigációs tévedés könnyen a pilóta életébe kerülhetett.

A japán pilóták bőséges harci tapasztalatokkal rendelkeztek, hiszen már 1937. óta vettek részt csatákban.¹⁶ Már az alapkiképzésük is mindenre kiterjedő volt, ez azonban sok időbe telt, így évente kb. 100 haditengerészeti pilótát képeztek ki.¹⁷

2. Előkészületek a világháborúra

A japán egyesített flotta parancsnoka 1939. augusztusától Isoroku Yamamoto volt. 1884-ben született és zászlósként a Nisshin cirkáló fedélzetén részt vett a csuzimai csatában, ahol egy gránátrobbanás letépte két ujját. Csuzima mintájára, egyetlen, döntő csapással akarta megbénítani az amerikai flottát.¹⁸ Dolgát megkönnyítette, hogy az USN Csendes-óceáni flottáját a nyugati partról (1916-ban San Diego volt az első állandó támaszpont)19 1940. áprilisában a Hawaii-szigetekre, Pearl Harbor-ba telepítették.20 Yamamoto tengernagy terve heves ellenállásra talált Japánban, aminek az oka az eltérő stratégia volt. Abban mindenki egyetértett, hogy a délnyugati irányú támadás az elsődleges. Ehhez azonban az amerikai flottát ki kell iktatni az egyenletből. Yamamoto terve, amely a flotta legjobb 6 hordozóját kívánta felhasználni, csökkentette a többi akcióhoz szükséges légitámogatást. Végül a tengernagy kénytelen volt lemondásával fenyegetőzni. Ez hatott és a terv zöld utat kapott.21 A legfontosabb megoldandó probléma a Nagumo tengernagy vezette Csapásmérő Erő észrevétlen odajuttatása Hawaii-hoz és a légitorpedók hatásos bevetése volt. Nagumonak észak felől kellett közelítenie, az időjárási frontok fedezékében. November 26-án futottak ki, december 3-án üzemanyagot vettek fel és december 7-én reggel 6 óra előtt megkezdték az 1. hullám indítását. Az USN semmit sem sejtett.22

Ez megbocsáthatatlan hiba volt. A két világháború között az amerikai vezetés foglalkozott ezzel a lehetőséggel, mégis bekövetkezett a meglepetésszerű támadás. 1924. július 22-én W. Mitchell nyolc hónapos csendes-óceáni körútja után benyújtotta 325 oldalas jelentését, amelyben többek között egy Pearl Harbor elleni váratlan támadás lehetőségével is számolt. A meglepetésszerű rajtaütéssel Japán részéről az USA már Csuzima ill. Port Arthur óta foglalkozott. Mitchell a támadás kezdetét is megadta: vasárnap reggel 7 óra 30 (nem sokat tévedett: 7 óra 55-kor támadtak). Hawaii-on a hadsereg parancsnoka, C. Summerall tábornok a Mitchell-jelentést hazugnak és jelentéktelennek nevezte, így a továbbiakban nem is foglalkoztak vele.²³ 1932-ben a Lexington és a Saratoga 152 repülőgéppel egy reggeli, szimulált támadást hajtott végre Pearl Harbor ellen, sikeresen (!). Ezzel sem foglalkoztak, semmi sem történt.²⁴ Farthing ezredes a szigetek légvédelme ügyében tett jelentést 1941. júliusában. 180 B–17-es bombázóra és 36 nagy hatótávolságú torpedóvetőre lenne szükség ahhoz, hogy megakadályozzák 6 (!) japán repülőgép-hordozó kora reggeli (!) támadását. Ekkor azonban összesen 109 B–17-es volt elérhető és azokat Nagy-Britanniának és a Fülöp-szigeteknek szánták. Így Pearl Harbor-nak nem jutott szinte semmi, csak egy háborús veszélyre figyelmeztető üzenet november 27-én.²⁵

Április 10-én szervezték meg a japánok az 1. Légiflottát a 6 repülőgép-hordozóval (Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu, Shokaku, Zuikaku). Az ősszel kezdődtek meg a zuhanóbombázók és a torpedóvetők hadgyakorlatai.²⁶ 1940. november 11-én, amikor a brit Illustrius hordozó 20 elavult, kétfedelű Swordfish torpedóvetője Taranto kikötőjében a Conte di Cavour csatahajót elsüllyesztette, a Littorio (3 torpedótalálattal) csatahajót és más egységeket megrongált 2 gép elvesztése árán, az egész világnak megmutatta a torpedóvetőkben rejlő lehetőségeket.²⁷ Az USN nem tartott a torpedóktól Pearl Harborban, mert a kikötőben a víz csak 42 láb mély és a torpedóknak minimum 120 láb mély víz kellett. Úgy vélték, ha az USN-nek nincs ilyen torpedója, akkor a Japán Haditengerészetnek sincs. Pedig volt. Ez a támadás után bizonyosodott be, amikor találtak egy fel nem robbant japán torpedót, amin stabilizáló szárnyak akadályozták meg a túl mély futást.²⁸ A japán pilóták november 13-ra már 82%-os találati arányt értek el torpedóikkal.²⁹ A zuhanóbombázók pilótáinak a bombával volt problémájuk: nem tudtak keresztülhatolni az amerikai csatahajók vastag páncélzatán. A megoldást a 15 és 16 hüvelykes páncéltörő lövedékek jelentették. Ezek a pontos célbajuttatáshoz szintén stabilizátorokat kaptak. Megállapítható, hogy a körülményekhez képest tökéletesen felkészültek.³⁰

Ez nem volt elmondható amerikai ellenfeleikről. A szükséges 180 B–17-es és 100 járőrgép helyett december 7-én csak 6 B–17-es (a 12-ből) és 49 járőrgép volt bevethető. Ahhoz, hogy a közeledő hordozókat észleljék, 800 mérföldes sugarú körben kellett volna járőrözni, amihez 250 repülőgépre lett volna szükség. A rendelkezésre álló PBY haditengerészeti járőrgépekkel csak a terület 40%-át tudták lefedni. Elsősorban az északnyugati és a délnyugati megközelítési irányokra koncentráltak, mert az északi útvonalon rossz időjárás, viharzóna uralkodott. Ezért azt nem is használták a kereskedelmi hajók, ami kapóra jött Nagumónak. Tökéletes hely volt a meglepetéshez.³¹

Oahu-sziget védelmét (ahol Pearl Harbor található) 137 különböző rendeltetésű repülőgép (a B–17-estől a P–40-es Warhawk, P–36 Mohawk vadászgépig), 82 három hüvelykes légvédelmi ágyú (a szükséges 96 helyett), 20 db 37 mm-es löveg (135 helyett), 109 nagy kaliberű géppuska (309 helyett) alkotta. A szigeten lévő helyőrség – W. Short tábornok parancsnoksága alatt – 2490 tisztből és 40 469 katonából állt. 10 hónap alatt Short 23 millió dolláros költségvetést nyújtott be a védelmi berendezések erősítésére, amiből mindössze 350 ezer dollárt utaltak ki, azaz másfél százalékot.

A korai riasztás céljára 5 mobil radarkészülék állt szolgálatban.³² Ezek egyike észlelte december 7-én reggel 7 óra után néhány perccel a japán támadók első hullámát. 3 órával korábban pedig a Ward romboló elsüllyesztett egy japán zseb-tengeralattjárót (2 fős legényég, fegyverzet: 2 torpedó, üzemanyaga 50 percre elég, 19 csomó sebességgel).³³ Ezen egyértelmű előjelek ellenére súlyos kommunikációs mulasztások, hibák folytán Short tábornok és Kimmel tengernagy (CINCUSPAC – a Csendes-óceáni flotta főparancsnoka) a japán támadásról csak akkor értesült, amikor bombák már hullottak Pearl Harbor-ra.

3. Az új fegyver bizonyít: Pearl Harbor

A japán csapásmérő erő (6 hordozó: Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu, Shokaku, Zuikaku; 2 csatacirkáló: Hiei, Kirishima; 2 nehézcirkáló: Tone, Chikuma; az Abukuma könnyűcirkáló és 9 romboló) november 26-án futott ki a Hitokapu-öbölből. December 7-én reggel 6 órakor, Pearl Harbor-tól 275 mérföldre északra a 6 repülőgép-hordozó szélbe fordult és megkezdte az első támadóhullám indítását: először a Zero vadászok startoltak (egy a tengerbe zuhant, egy motorhiba miatt visszafordult), őket követték a Kate-ek, amelyek bombákkal voltak felszerelve és a vízszintes repülésből végrehajtott támadáshoz szükséges magasság eléréséhez időre volt szükségük, ezután következett 40 torpedókkal felszerelt Kate, azután a rövidebb hatósugarú 50 Val zuhanóbombázó. Az első hullámot (43 vadász, 49 szintbombázó, 40 torpedóvető, 50 Val) Micuo Fuchida parancsnok vezette. A gépek felvették az előírt alakzatot és 6 óra 20 perckor elindultak Oahu felé.³⁴ 7 óra után indították a 2. hullámot: 36 vadász, 54 bombázó, 78 Val zuhanóbombázó.³⁵

A támadás 7 óra 50-kor kezdődött, amikor Fuchida kilőtt gépéből egy jelzőrakétát (nincs rádió a gépen!), ami azt jelentette, hogy az amerikaiak nem gyanítanak semmit, tehát a torpedóvetők támadhatnak először, ugyanis ők alig 20 méteres magasságból támadtak, tehát ők voltak a legsebezhetőbbek. A vadászgépek azonban nem reagáltak Fuchida jelére, aki ezért kilőtt egy második jelzőrakétát. Ezt a zuhanóbombázók értették félre: 2 jelzőrakéta esetén nekik kellett megkezdeni a támadást, mert az amerikaiak felkészültek a támadásra.

Így az első hullám gépei összekeveredve, rendezetlenül, de halálosan indultak meg célpontjaik felé.³⁶ Az 1. támadás Kaneohe haditengerészeti repülőteret érte, ahol 36 PBY tengerészti járőrgép állomásozott. Az első bomba, amelyet a háborúban ledobtak, Kaneohe egyetlen tűzoltóautóját találta el. A következő célpont Ewa repülőtere volt, ahol haditengerészeti F4F, SBD és Vindicator (utóbbi egy kiöregedett zuhanóbombázó-típus) gépek tartózkodtak. Zerok pusztították el őket. Súlyos támadás érte a Ford-szigeti hangárokat, a Wheeler Field-i vadászgépeket és Hickam Field-et,37 ahol a parancsnok W.E. Farthing ezredes volt. Drámai módon döbbent rá, hogy a jelentésében vázolt japán támadás a lehetségesből valóságossá vált. A támadás végére csak 4 B–17-es maradt repülőképes. Wheeler-en 52 P–40 és 39 P–36 vadászgép volt. A géppark fele (30 P–40-es is) elpusztult, akárcsak az Ewa-i gépek nagy része.³⁸

A torpedóbombázók rárepültek a csatahajósorra (Battleship Row). Sigeham Murata hadnagy dobta le az első torpedót. A csatahajók párosával álltak A West Virginia 2 torpedótalálat után elsüllyedt. Az Oklahoma 3 torpedó után felborult. Az Arizonát is eltalálta egy, de a hajó pusztulását egy bomba okozta, amely a 2. lövegtornyon keresztül az elülső lőszerraktárba hatolva robbant fel. A hajó orra szétroncsolódott és süllyedni kezdett. További 7 bombatalálat érte gyors egymásutánban és villámgyorsan elmerült, a legénység négyötödével (1000 ember) együtt. A Tennesseet a West Virginia mellett nem lehetett megtorpedózni: 2 bomba és az Arizona felrobbanása rongálta meg súlyosan. A Nevada az Arizona faránál, egy torpedótalálatot kapott (45 láb hosszú lék!), de mozgásképes maradt és elindult az első támadás végén. Az Oklahoma újabb két torpedótalálat után (4. és 5.) felborult. A mellette álló Maryland így megúszta torpedótalálat nélkül és csak 2 bomba rongálta meg. A California 2 torpedó után süllyedni kezdett.³⁹ A Utah öreg csatahajót már régen leszerelték, a zuhanóbombázók használták gyakorló célpontnak. Fegyver nem volt rajta, a fedélzetét megemelték homokzsákokkal, így hasonlóvá vált egy könnyű-hordozóhoz. A japánok ennek megfelelő kezelésben részesítették. A hajó számos torpedótalálat után elsüllyedt.⁴⁰ Az elavult Raleigh könnyűcirkálót a Utahtól nem messze szintén torpedó találta el és megrongálta. Hasonlóan rongálódott meg a Helena könnyűcirkáló, amelynek gépházát öntötte el a víz. Az Oglala aknarakót egy közeli találat süllyesztette el.⁴¹

Az Enterprise repülőgép-hordozóról 18 SBD csaknem a 2. hullám támadásával egyidőben érkezett: egyet az amerikai légvédelem lőtt le, négyet a Zerok. Bellows-ról a 2. hullám támadásakor szállt fel egy század P–40-es. Ez volt az egyetlen szervezett amerikai támadás, amely végül 11 japán repülőgépet pusztított el.⁴²

Az érkező japán zuhanóbombázók a Nevadát és a szárazdokkot támadták. A Nevadát, amely 5 bombatalálat után süllyedőfélben volt, végül partra kellett futtatni, mivel kapitány attól tartott, ha elsüllyed, elzárja a szűk hajózócsatornát.⁴³ A szárazdokkban lévő Pennsylvaniát egy bombatalálat érte. Szintén dokkban állt 3 romboló: a Shaw, a Cassin és a Downes. A Shaw orrát egy bomba rombolta szét, egy másik bomba pedig felrobbantotta a Cassin lőszerraktárát olyan erővel, hogy a hajó átrepült a Downes-on katasztrofális tüzeket okozva. (Hármójuk közül a Shaw-t sikerült megjavítani és részt vehetett már a Guadalcanalért folyó harcban.)⁴⁴

Pearl Harbor veszteséglistája röviden: elpusztultak az Arizona, Oklahoma, California, West Virginia, Nevada csatahajók, a Utah célhajó, a Oglala aknarakó, 3 romboló. Megsérültek a Tennessee, Maryland, Pennsylvania csatahajók, a Raleigh, Helena, Honolulu könnyűcirkálók.⁴⁵ Megsemmisült 188 repülő, 128 megsérült. Személyi veszteség: flotta: 2008 halott, 710 sebesült; hadsereg: 218 halott, 364 sérült; tengerészgyalogság: 109 halott és 69 sebesült. 78 civil halott és 35 sebesült. Ezzel szemben a japán veszteség nevetségesen csekély volt: 55 fő. Ez 29 lelőtt repülő személyzete (ebből 6 vadász és 14 zuhanóbombázó a 2. hullámból), 9 ember a minitengeralattjárókról (az egyetlen túlélő Szakamaki zászlós az első hadifogságba esett japán volt) és egy nagy tengeralattjáró személyzete.⁴⁶

A támadás eredménye felülmúlta a japán reményeket. Az amerikai csatahajóflotta megsemmisült! Az ebből fakadó örömöt csak két dolog árnyékolta be: a Pearl Harbor-i bázis nem semmisült meg, ugyanis a dokkok, olajtárolók sértetlenek maradtak, és hogy a tengeri harc immár legfontosabb fegyverei, a repülőgép-hordozók nem tartózkodtak a kikötőben. Halsey tengernagy az Enterprise hordozóval 7-én reggel tért vissza Wake-szigetről, ahová vadászrepülőket szállított. Brown tengernagy a Lexingtonnal pedig Midway-nél teljesített hasonló feladatot. A harmadik hordozó, a Saratoga, a nyugati parton tartózkodott. A csatahajók pusztulása az addigi terveket a papírkosárba utasította és új eljárásokat kellett kidolgozni, amely a megmaradt hordozókra és a cirkálókra épít.⁴⁷

Pearl Harbor fényes japán győzelem volt, de hosszútávon kudarcként értékelhető. A csapás, bár nagy veszteségeket okozott, nem bizonyult döntőnek. A legfőbb célok, az amerikai hordozók nem voltak a kikötőben. A Pearl Harbor-i olajtárolók és a kikötői berendezések jórészt sértetlenek maradtak, így a bázis tovább funkcionált.⁴⁸ Ezt meg lehetett volna akadályozni december 7-én egy 3. csapás indításával, amelyet az újrafegyverzett 1. hullám gépei alkottak volna, de Nagumo tengernagy, miután Fuchida parancsnok jelentette, hogy az amerikai flotta legalább 6 hónapra harcképtelen lett, lefújta a 3. csapást. A haditerv kidolgozásánál már Yamamoto számításba vette, hogy a csapásmérő erőt felfedezik és támadások érik. Volt, aki a hordozók felének elvesztésével is számolt. Ehhez képest a veszteségek elenyészőek voltak (9 gép az első, 20 a második hullámból) és Nagumo nem akarta kísérteni a sorsot. Vezérkari főnöke, Kusaka tengernagy támogatta őt, szemben a pilóták, Fuchida, Genda (utóbbi az 1. légiflotta törzsének tagja) véleményével, hogy indítsanak további támadásokat Oahu ellen vagy keressék meg az amerikai hordozókat. Délután egy órakor végül Nagumo flottája észak felé fordult és 26 csomós sebességgel távozott, miután Kusaka szerint 80%-os sikert arattak.⁴⁹

Tulajdonképpen a támadás szükségtelen volt. Japán hadicéljai Délkelet-Ázsiában és Holland-Kelet-Indiában voltak, amelyeket az amerikai csatahajók hatékonyan el sem tudtak érni, mert nem rendelkeztek elegendő tankhajóval. Az öreg csatahajók elpusztításával pedig Japán meggyőzte a kétkedőket, hogy a tengeri háborúban a repülőgép-hordozóé a jövő. Bírálták Nagumot, hogy nem próbált partraszállni Hawaiin. Ez lehetetlen lett volna: a helyőrség 40 000 fős és a nyugati partról könnyen elérhető, míg a japánoknak az utánpótláshoz át kellett volna szelni csaknem az egész óceánt. Ugyanolyan lehetetlen helyzetbe kerültek volna, mint amilyenben az USA volt a Fülöp-szigeteken. Ráadásul egy nagyarányú partraszálláshoz (40 000 ember ellen) komoly erőket kellett volna elvonni a Fülöp-szigeteki, malájföldi, borneói akcióktól. Ez utóbbi hadműveleteket kellett kiegészíteni az oahui támadással és nem fordítva. Hawaii-on nem voltak olajmezők, Borneón igen. Ilyen egyszerű.⁵⁰

4. A felkelő nap

Nagumo támadásának hírére a japán hadigépezet azonnal mozgásba lendült: 2 romboló (Ushio, Sazanami) ágyúzta Midway-t, a Déli Expedíciós Flotta (Ozawa altengernagy parancsnoksága alatt) a Maláj-félsziget keleti partjain csapatokat tett partra.⁵¹

Utóbbiak ellen vonult fel a brit keleti flotta főereje, Phillips ellentengernagy vezetésével, amely a Prince of Wales csatahajóból, a Repulse csatacirkálóból és 4 rombolóból (Express, Electra, Vampire, Tenedos) állt. A tervek szerint a légifedezetet adó Indomitable hordozót nélkülözni kellett, mert a nyáron zátonyra futott és még mindig javítás alatt állt.⁵² Így a kötelék (Force Z) december 8-án 17 óra 30-kor légitámogatás nélkül futott ki Szingapúrból. Phillipsnek ígértek légitámogatást, de a légierő súlyos harcban állt a japánokkal, és nem volt nélkülözhető gépe. Így éjjel japán hidroplánok kezdték háborítatlanul követni a Z-erőt. Phillips a Kuantannál folyó partraszállási műveletek ellen indult, amikor 11 óra 15 perckor japán szárazföldi repülőgépek megtámadták. 34 gép támadott az első hullámban és a Repulse öt torpedó és egy bombatalálat után felborult és elsüllyedt, megölve a legénység 327 tagját (1181 főből). A Prince of Wales két és fél órás harcban 15 géptől 7 torpedótalálatot kapott és egy bomba közvetlenül a hajó orránál robbant. A Prince of Wales követte a Repulse-t a hullámsírba. 2080 tengerészt mentettek ki a rombolók a 2921-ből. Pearl Harbornál mondhatták, hogy az amerikai hadiflotta elleni sikerek fő oka a meglepetés volt, hogy a kikötőben állva találtak rá a teljesen gyanútlan csatahajókra, amelyek amúgy is korszerűtlenek voltak. A brit Prince of Wales ezzel szemben felkészült a légitámadásra, jól páncélozott volt és a legkorszerűbb légvédelmi eszközökkel rendelkezett, elvégre a brit flotta legmodernebb csatahajója volt, mégis áldozatául esett egy maroknyi repülőgépnek.⁵³

December 8-ára esett az egyetlen amerikai hadihajó-megadás a háborúban: a Wake ágyúnaszádot Sanghajnál megpróbálta elsüllyeszteni a személyzete, ám a víz túl sekély volt és nem sikerült. Ezután húzták fel a fehér zászlót.⁵⁴

A következő néhány hónap Japán sikersorozat volt: megszállták Guam-ot december 10-én, elfoglalták a Wake-szigetet december 23-án (a Pearl Harbor felől visszatérő Hiryu, Soryu hordozó repülőinek támogatásával), decemberben több helyen is partraszálltak a Fülöp-szigeteken, 25-én megszállták Hong Kong-ot, január 11-én partraszálltak Celebeszen, 23-án elözönlötték a Bismarck-szigeteket, Rabault, Kavienget 4 hordozó (Akagi, Kaga, Shokaku, Zuikaku) támogatásával. Megsemmisítették az ABDA-flottát, február 7–15. között bevették a „bevehetetlen” Szingapúrt . Február 13-án szálltak partra Szumátrán (a Ryujo könnyű-hordozó és 5 cirkáló támogatásával Palembangnál), 18-án Balin (Jávánál) – Jáva végül március 9-én kapitulált. Japán kézre került Borneó (Mirin december 15-én, Borneón január 8-án szálltak partra) és a Fülöp-szigetek – Bataan április 9-én, Corregidor május 6-án kapitulált.⁵⁵

Február 23-án egy japán tengeralattjáró ágyútűz alá vette a Santa Barbara-i olajfinomítót Kaliforniában, június 22-én egy másik naszád támadást intézett a Columbia-folyónál lévő Fort Stevens bázis ellen. Először érte katonai támadás az USA kontinensen lévő támaszpontjainak egyikét 1812. óta. Ez a két akció azonban csak a propagandának jelentett sikert, semmiféle katonai jelentőségük nem volt. Annak sem, amikor egy tengeralattjáróról indított hidroplán 1942. szeptember 9-én bombákat dobott le Oregon állam felett. Eredménye egy kisebb erdőtűz lett.⁵⁶

Jóval nagyobb jelentősége volt a japánok Holland-Kelet-Indiában folyó előretörésének. Holland-Új-Guinea áprilisban elesett, ÉK-Új-Guineában március 8-án foglalták el Laet, Salamauát. Rabaulból kiindulva (amely a térség legfontosabb támaszpontjává vált) kezdődött el a Salamon-szigetek megszállása március végén, amelynek legtávolabbi pontja Tulagi elfoglalása volt május 3-án.⁵⁷

Az általános japán előretöréssel szemben az USN nem sokat tehetett. Pearl Harbor után offenzív fegyverként csak a repülőgép-hordozók maradtak, de belőlük csak 3 volt a Csendes-óceáni flotta állományában. December 9-én ért a Saratoga (a három hordozó közül utolsónak) Pearl Harborba. A helyzet drámai volt: a kikötő tele volt elsüllyedt vagy megfeneklett hajókkal, némelyik fedélzetén több száz emberrel, akik reménytelenül csapdába estek például az Oklahoma vagy a West Virginia testében (az utóbbi hajón az utolsó „túlélők” csak december 23. körül haltak meg!).⁵⁸ December 8-án MacArthur tábornok a Fülöp-szigeteken értesült a Pearl-i támadásról. 33 B–17-ese, 90 más típusú repülőgépe jelentős erőt képviselt. Tisztjei tanácsának ellenére nem indított megelőző csapást a Formosa-i repülőterek ellen. Téves riasztások sorozata érkezett, vadászgépei nemlétező japánokat kerestek. Végre 11 óra 30-kor a bombázók felét felkészítették a támadáshoz, azonban a japán légierő ekkor intézett rajtaütésszerű támadást ellenük. Gyors volt és drámai: néhány perc alatt MacArthur légierejének a fele elpusztult és a közelgő partraszálláshoz szükséges légifölényt kivívták a japánok.⁵⁹

Ebben a csüggesztő időszakban egyedül Wake kitartása nyújtott valami reményt. December 11-én a japánok partraszállást kíséreltek meg, amit sikerült megakadályozni a sziget kis létszámú védőjének (450 tengerészgyalogos, 13 db 3 és 6 db 5 hüvelykes légelhárító löveg, valamint az Enterprise által a háború előtt odaszállított egy századnyi (12 db) F4F Wildcat vadászgép). 2 japán romboló és egy szállítóhajó elsüllyedt és a támadók kénytelenek voltak visszavonulni, hogy megvárják a Nagumótól leválasztott Hiryu-t, Soryu-t.⁶⁰

Kimmel tengernagy elkészítette a tervét Wake felmentésére úgy, hogy a japán flottát csapdába csalja. Mindhárom hordozó a rendelkezésére állt: Halsey tengernagy az Enterprise-al, Brown tengernagy a Lexington-nal – ők Pearl Harbor előtt járőröztek. A Saratoga (Leary altengernagy) köré egy új TF-ot szerveztek és Fletcher tengernagyot a Minneapolis nehézcirkáló fedélzetén utasították, hogy vegye át a parancsnokságát.⁶¹ Északon Fletcherrel, délen Brownnal, köztük Halseyvel kellett felvonulni Wake-hez, hogy meglepetésszerűen rajtaüssenek a japánokon. Kimmel gyorsan tanult a december 7-i katasztrófából. Brown figyelemelterelő támadást hajtott volna végre Jaluit-atoll ellen. Halsey a Johnston-sziget felől támogatná Fletchert, aki észak felől támadna rá a Wake térségében lévő japánokra. A Tangier hidroplánellátó pedig üzemanyagot és lőszert szállítana a szigetre.

A terv jó volt, de a bürokrácia közbeszólt. A haditengerészeti vizsgálatot követően, amelyet Knox miniszter végzett el, Kimmelt (a szárazföldi hadseregnél pedig Short tábornokot) tették meg bűnbaknak.

December 16-án Kimmel utódja Chester W. Nimitz lett.⁶² Mielőtt Nimitz megérkezett volna Pearl-be, addig a parancsnoki teendőket ideiglenesen W. Pye altengernagy látta el. Legfontosabb feladatának az erők megőrzését tartotta, amíg a végleges parancsnok, Nimitz megérkezik. Brown ellentengernagy, hiányos légvédelmi lőszerkészletére hivatkozva, egyetértett vele. Márpedig az erők megőrzésének nem a támadás a legjobb módja. December 19-én Halsey (TF 8) kihajózott Pearlből, 20-án Fletcher már félúton volt Wake felé. Pye nem állította le a hadműveletet, inkább ... nehéz jobb szót találni rá a szabotázsnál: Brownt észak felé küldte, hogy segítsen Fletchernek, akit Pye megállított azzal, hogy vegyen fel üzemanyagot.

Közben a csapda működni látszott: december 21-én haditengerészeti gépek támadták Waket. Színre lépett a Hiryu és a Soryu. Pye azonban úgy gondolta, hogy ez valóban csapda, csak éppen az USN-nek. December 22-én 600 mérföldre Wake-től Fletcher tankolt. Ekkor már lekésett mindenről: túl távol volt ahhoz, hogy a tankolás végeztével (ami 10 órán át tartott) hatékonyan beavatkozhasson: 23-án Wake ádáz csata után elesett. Pye, mielőtt ezt megtudta volna, végre visszarendelte a hajókat. Néhány pilóta csaknem fellázadt ezért a Saratoga-n. Fletcher (legnagyobb megkönnyebbülésére) visszavonulhatott.⁶³

5. Korai portyák

Nimitz első kérdése érkezésekor a Wake-i helyzetre vonatkozott. Megdöbbenéssel értesült a hírről. Azután december 31-én 10 órakor hivatalosan is átvette a parancsnokságot (CINCUSPAC). Másnap megérkezett San Diego-ba az Atlanti flottától a Yorktown hordozó 9 romboló kíséretében.⁶⁴ Ezzel Nimitz főereje 4 hordozóra növekedett, igaz, csak néhány napra, mert 1942. január 11-én a Saratoga-t megtorpedózta egy japán tengeralattjáró és hónapokra kivonta a harcból.⁶⁵ Legközelebb csak Guadalcanalnál, augusztus 7-én jutott szerephez.

Fletcher átvette a parancsnokságot a TF17 felett, amely a Yorktown köré szerveződött. 1943-ig egy átlagos amerikai TF egy hordozóból és a fedezetét ellátó cirkálókból, rombolókból állt. Csatahajó Pearl Harbor után nem sok maradt és azok is az Atlanti-óceánon láttak el konvojkíséretet (pl.: a Mississippi). Továbbá maximum 21-25 csomós sebességük nem is tette volna lehetővé a gyors (25-33 csomó maximum) kötelékekkel való együttműködést.

Fletcher légicsapásokat végzett január–februárban a periférikus japán támaszpontok ellen: Makin (Gilbert-szigetek), a Marshall-szigetek déli részén Jaluit és Milli kisebb károkat szenvedett. Február 1-jén zajlott le az első légicsata az amerikai F4F és a japán Zero vadászgépek között.⁶⁶

Közben Halsey Wotje, Maleolap, Kwajalein (Marshall-szigetek) és a Marcus-sziget ellen indított légitámadásokat. Nem okoztak komoly károkat, de nem is szenvedtek veszteségeket.⁶⁷ Az újságok címlapjain azonban ezek jelentős győzelmek voltak és az amerikai flotta akcióképességét bizonyították. Ezekben a vészterhes napokban az egész országnak morálisan szüksége volt ezekre a látszatgyőzelmekre. A kis akciók nem csak a morálnak használtak, hanem növelték a pilóták rutinját, harci tapasztalatát. Különösen fontos volt a tapasztalat növelése, mert a pilóták nagy részének még a hordozóra való leszállás is problémát okozott. Fel sem érhettek – egyelőre – a kiváló japán pilótákkal. A kis rajtaütések bebizonyították a Japán Haditengerészetnek, hogy az amerikai flottát megverték ugyan, de távolról sem győzték le. Támaszpontjaik biztosításához végezni kellett az amerikai hordozókkal. A japán hordozók főereje azonban áprilisban az Indiai-óceánon a brit flotta likvidálásával volt elfoglalva (a Hermes hordozót, a Cornwall és a Dorsetshire nehézcirkálókat elsüllyesztették néhány kereskedelmi hajóval együtt).⁶⁸

Az amerikai flotta azonban nem marad tétlen. King tengernagy operációs tisztjétől, Frog Lawtól (tengeralattjárós volt) származott a tokiói bombatámadás ötlete. Norfolkban a Hornet hordozót és J. Doolittle alezredes (USAAF) 16 db B–25 Mitchell bombázóját készítették fel a feladatra.⁶⁹ Ezek a szárazföldi légierő ikermotoros közepes bombázói voltak, 440 km/órás végsebességgel, több mint 2000 km-es hatótávolsággal és 1820 kg-os bombateherrel.⁷⁰ A gépek túl nagyok és túl nehezek voltak a repülőgép-hordozók könnyű, egymotoros gépeihez képest: a felszállás istenkísértés volt, a landolás egyenesen lehetetlen. A bombázókra a hatótávolságuk miatt volt szükség. A hordozók legnagyobb hatósugarú gépe az SBD volt, kötelékben, nagy magasságban repülve kb. 280 mérföldes távolságig tudott csapást mérni. Ehhez azonban veszélyesen meg kellett volna közelíteni a japán partokat, jóval a szárazföldi légierő hatósugarán belülre. A B–25-ket el lehetett indítani biztonságos 500 mérföldes távolságból a célok (Tokió, Nagoya, Kobe, Yokohama) ellen. A repülőfedélzet relatív rövidsége miatt a B–25-öknek a támadás után Kínába, baráti területre kellett repülni. Halsey tengernagy parancsnoksága alatt vonult fel a Hornet és kísérője, az Enterprise. Április 18-án a japán partoktól nem messze Halsey összefutott egy japán járőrhajóval, amely azonnal leadta a jelentést az ellenséges hajókról. Halsey nem várhatott tovább: miközben megtámadta és elsüllyesztette a járőrt (amelynek jelentése nem jutott el Tokióba), azonnal elindította a B–25-öket 650 mérföldnyire a céltól. A légitámadás által okozott anyagi kár minimális volt71 – a legjelentősebb eredménye a Ryuho könnyű-hordozó megrongálása amelyet csak decemberre állítottak helyre, ám ekkor újra megrongálta az USS Drum, így mehetett vissza a hajógyárba.⁷² A 16 támadó gép szigorú parancsot kapott, hogy a Császári Palotát nem támadhatják, de a morális hatás így is óriási volt: bebizonyosodott, hogy Japán sebezhető és a hadsereg, légierő, haditengerészet nem tudja garantálni a Császár személyes biztonságát. Ezért meg kellett erősíteni Japán légvédelmét és Yamamoto főparancsnok személyes meggyőződése miatt is mindenképpen le kellett számolni az amerikai hordozókkal.

Az Egyesült Államoknak Doolittle akciója belekerült mind a 16 bombázójába: egy Vlagyivosztokban landolt, ahol a személyzetet egy évig internálták szövetségeseik; 15 gép elérte ugyan Kínát és kényszerleszállást hajtott végre, de nem sikerült ezt mindenkinek baráti területen megtennie: 8 ember a japánok fogsága esett, akik hármat kivégeztek, egy pedig a kínzásokba pusztult bele.⁷³

6. A japán offenzíva megállítása: a Korall-tenger

Márciusban, amikor a japán haditevékenység megélénkült a délnyugati Csendes-óceánon, Fletcher tengernagy csatlakozott Brown tengernagy kötelékéhez (2 hordozó, 6 nehézcirkáló, 12 romboló és tankerek) a Korall-tengeren, miközben Halsey még a Doolittle-portyára készült. A március 8-i Lae-i és Salamana-i partraszállások hírére Brown észak felé indult és 10-én rajtaütött a Huon-öbölben a japán csapatszállítókon. 1 csapatszállító elsüllyedt, számos megrongálódott. Ez volt az első valóban sikeres amerikai légitámadás. Ezzel a japánok kétséget kizáróan értesültek arról, hogy legalább egy amerikai hordozó a körzetben tartózkodik.⁷⁴

Nimitz számára elég volt a térképre nézni, hogy lássa az Ausztrália felé tartó japán előrenyomulás veszélyességét. Márciusra világossá vált (Lae, Salamaua után), hogy Ausztrália sorsát Port Moresby dönti el. A japánok pápuai előretörését MacArthur meg tudta állítani, de Moresby a tenger felől sebezhető maradt.75 Március közepén, amikor Brown visszatért Pearl Harborba, hogy a kötelék parancsnokságát Fitch ellentengernagy vegye át, Fletcher TF17-es köteléke (Yorktown hordozó, Astoria, Chester, Portland nehézcirkálók és 7 romboló) a Korall-tengeren maradt, hogy megakadályozza a további japán térnyerést. Nehéz helyzetben volt, 3600 mérföldre állt Pearltől, nem volt megfelelő kikötő, Brisbane a japánok közelsége miatt nem volt biztonságos, tőle 900 mérföldre keletre Noumea kikötője (ahol néhány hidroplán és Patch tábornok 20 000 katonája volt) túl kicsi volt a hordozók számára. Noumea-tól 1000 mérföldre keletre található a Tonga-szigetcsoport Tongatatu kikötője, ahol a Solace kórházhajón és 120 új-zélandi katonán kívül szinte semmi, még egy javítóműhely sem volt. Még belegondolni is rossz, mi történt volna abban az esetben, ha egy hajó komolyabb sérülést szenved. A Korall-tengeren március második fele és április nyugodtan telt. A japánok erőt gyűjtöttek a következő nekirugaszkodáshoz, aminek kétségtelenül Port Moresby a végcélja. Flecher zavartalanul cirkált, 2-3 naponta feltöltve üzemanyaggal a rombolókat. A Yorktown-ra és a cirkálókra hetente egyszer került sor. Két tankhajócsoport működött, 1 tanker 1 rombolóval párban: Neosho – Sims romboló, ill. Tippecanoe – Worden romboló. Érdekes megemlíteni a tankerekkel való találkozási pontokat: Points Rye, P. Gin, P. Scotch, P. Bourbon, holott az USN 1914. óta „száraz” volt (kivéve „természetesen” Halsey hordozóját, ahol mindig nagy mennyiségű whisky volt, persze csupán egészségügyi okokból ...).⁷⁶

Fletcher április 23-án befutott 2 napra Tongatabuba.⁷⁷ Közben április 3-án felváltotta Fitch Brownt a TF11 élén és május 1-ére megbeszélt egy találkozót Fletcherrel Espiritutól délre 250 mérföldre. Április 16-án indult el a TF11 Pearl-ből a Lexington hordozó-val, amit a Minneapolis, New Orleans nehézcirkáló-k kísértek 5 romboló társaságában. Fletcher volt kettejük közül a rangidős tiszt (OTC – Officer in Tactital Command), ezért a közelgő ütközetet neki kellett irányítania⁷⁸ (április 30-án indult el Halsey Pearl-ből és szinte biztosnak látszott, hogy nem érkezik meg időben).⁷⁹

Amiből később a Korall-tengeri csata lett, az egyszerű rajtaütésnek indult. Május 3-án felderítőgépek észlelték Tulaginál (Salamon-szigetek) a japán partraszállást. Fletcher észak felé indult, hogy 4-én reggel lecsapjon rájuk. Fitch még tankolt, ezért nem tudott csatlakozni.⁸⁰ A cél Shima ellentengernagy partraszálló köteléke volt: 3 aknarakó, 2 romboló, 2 tengeralattjáró-vadász, 5 aknakereső hajó és néhány hidroplán.

Az első hullámot 28 SBD és 12 TBD alkotta, amelyeket néhány vadászgép fedezett. Az SBD-ken 1-1 1000 fontos, nagyerejű bomba volt, a TBD-ken torpedó. Szórványos légelhárító tűztől eltekintve semmilyen ellenállásba nem ütköztek. 9 óra 30-ra visszaértek, majd egy órás újrafegyverzés után újra felszálltak. 17 óra 15-re Fletchernek már a az összes gépe a fedélzeten volt, beleértve a 3.hullám támadóit is. A támadás során 2 amerikai repülőt lőttek csak le. A kötelék ezután dél felé fordult, hogy találkozzon Fitch-csel. A támadás eredménye 1 elsüllyedt romboló, 1 elsüllyedt aknarakó és 3 elpusztított aknaszedő mellett néhány hidroplán megsemmisítése volt. Összesen 76 db 1000 fontos bombát, 22 torpedót és 8000 gépágyúlőszert használtak el. A Yorktown pilótái ezzel átestek az első komolyabb harcon.⁸¹ A Port Moresby ellen készülődő flotta azonban a légitámadás révén tudomást szerzett az amerikai jelenlétről és ismerve az amerikai haditengerészeti repülők hatósugarát, hozzávetőlegesen meg tudták állapítania Fletcher pozícióját. Ekkor már jelentős japán erők voltak a térségben: Goto ellentengernagy biztosította a Port Moresby ellen vonuló partraszállóhajókat a Shoho könnyű-hordozóval, 4 nehézcirkálóval és 2 rombolóval. Takagi altengernagy látta el a távolfedezetet Hara ellentengernagy 2 hordozójával, a Shokaku-val és a Zuikaku-val, amelyeket 2 nehézcirkáló és 6 romboló kísért.⁸² Takaginak 125 repülőgépe volt Fletcher és Fitch 141 repülője ellen. Takagi, értesülve a Tulagi elleni légitámadásról, azonnal megindult a Salamon-szigetektől nyugatra Fletcher felé. A meglepetés és a rutinosabb pilóták mellette szóltak. Fletcher azzal, hogy dél felé haladt, elrontotta Takagi meglepetését. 5-én találkozott Fitch-csel és üzemanyagot vett fel a Neosho-ról. Másnap Fitch hajói vettek fel üzemanyagot, azután délre küldték a Neoshót és a Sims-et, a két TF pedig ÉNY felé fordult. Délután ugyanis az USAAF 4 B–17-ese megtámadta Goto-t Bougainvilletől délre (egy közeli találatot értek el a Shohon). Fletcher úgy számolt, hogy május 7-én ér Goto hatótávolságba.⁸³

Fletcher Crace ellentengernagy támogatóerejét (HMAS Australia, Chicago nehézcirkálók, HMAS Hobart könnyűcirkáló és a Perkins, Walke rombolók) a Jomard-átjáró felé küldte, hogy támadja meg a minden bizonnyal arra tartó csapatszállítókat.⁸⁴

A japán inváziós csoport Kajioka ellentengernagy parancsnoksága alatt a Yubari könnyűcirkálót, 6 romboló-t és 11 szállítóhajót foglalta magába (5 szállítón tengerészeti egységekkel, 6-on pedig katonákkal). Előttük haladt Marumo ellentengernagy támogató csoportja 2 hidroplánszállítóval, 2 könnyűcirkálóval és 3 ágyúnaszáddal.

6-án éjszaka Fletcher és Takagi 100 mérföldnyire jártak egymástól, de folyamatosan távolodtak: északnyugat ill. dél felé. 60 mérföldnél Fletcher már radarral észrevette volna a japán hordozókat.⁸⁵

Május 7-én reggel 8 órakor amerikai felderítőgépek észlelték Marumo erejét, amit 2 hordozónak és 4 cirkálónak írtak le 150 mérföldnyire északnyugatra. Fletcher (és Fitch) joggal hihette, hogy ez a főerő. A Lexington 9 óra 30-kor indította repülőit, a Yorktown valamivel később.⁸⁶ Fél tizenegykor már kb. 90 gép tartott a japánok felé. A felderítőrepülő ekkor korrigált: 2 cirkálóból és 4 rombolóból áll az ellenség. Az amerikai gépeket nem hívták vissza, mert a tankolás és felszállás közben a hordozók roppant kiszolgáltatottak lettek volna. 11 óra körül a Lexington támadócsoportja 1 könnyű-hordozót, 3 nehézcirkálót, 2 rombolót észlelt – ráakadtak Goto egységére.⁸⁷ A hordozó a Shoho (testvérhajója a Zuiho) volt 11,262 tonnával és alig 30 repülővel.⁸⁸ A Lexington gépei leszedték ugyan a Shoho vadászvédelmét, de közvetlen találatot nem sikerült elérni. A Yorktown gépei ezeket bepótolták: 2 db 1000 fontos találta el a hajót, amelyen tűz ütött ki. További találatokat követően néhány percen belül elsüllyedt, 631 fővel a fedélzetén. Goto megmaradt erőivel gyorsan visszavonult északkeletre.⁸⁹

Időközben Crace tengernagy különítményét megtalálták a japán szárazföldi felderítőrepülők. A Shohót ért támadás pedig azt jelentette, hogy legalább egy amerikai hordozó is a környéken van. Ezért az Inváziós erő visszavonult Rabaulba, nem kockáztatva a szállítóhajókat egy csatában. Cracet először 11 japán bombázó támadta sikertelenül Rabaulból. A következő légitámadást egy tucat szárazföldi torpedóvető hajtotta végre kis magasságból: ötöt lelőttek és mind a 8 kilőtt torpedót sikerült elkerülni. Később 20 „Sally” nehézbombázó támadott sikertelenül 20,000 lábról. Ez is kudarcba fulladt. Végül 3 B–17-es tévedésből bombázta őket. Ez már a rettenthetetlen Cracenek is sok volt, ezért elindult Ausztrália felé.⁹⁰

Reggel nemcsak Fletcher, hanem tőle 400 mérföldre délre Takagi is elhibázta az ellenség főerejét. A japán felderítőgépek a Neosho–Sims párost egy hordozóként és egy cirkálóként azonosították, amik ellen be is vetették a teljes légierőt a 2 hordozóról. A szintbombázás hatástalan volt, de dél körül 36 Val 3 bombával végzett a Sims-el (2 bomba a gépházban robbant). A Neosho 7 találatot kapott és egy lelőtt japán Val a hajó tatjára zuhant. A tanker tehetetlen ronccsá vált, de nem süllyedt el91 – végül a Henley romboló 4 nappal később 123 túlélő felvétele után megadta a kegyelemdöfést torpedóival.92

Délután fél háromkor Fletcher gépei újra harcra készek voltak. A tengernagy értesült az inváziós erők visszafordulásáról és kelet felé kereste a japán főerőt. Naplemente előtt a radarok sok repülőt észleltek. Takagi már közel járt, ugyanis a Neosho és kísérője elleni támadást követően északra fordult és felfedezte Fletchert. Ami az amerikaiakat megmentette, az az időjárás volt: a felhős, esős időben a japán támadó repülőgépek nem akadtak rájuk. A radaron észlelt japán repülők ellen felküldött vadászok 9 ellenséges repülőgépet pusztítottak el. Ezek a vadászok már éjjel értek vissza a hordozókhoz, ezért felkapcsolták a keresőfényeket, hogy megkönnyítsék a leszállást. Ez tengeralattjáróktól hemzsegő vizeken őrült felelőtlenség volt, de az USN ezúttal megúszta. Takagi tényleg közel volt, hiszen 3 japán repülő csaknem leszállt az amerikai hordozókra tévedésből. Mindkét fél nagyjából tisztában volt a másik helyzetével, de egyik sem merte megkockáztatni az éjszakai harcot. Takagi továbbra is észak felé haladt, míg Fletcher dél–délkelet felé.93

Hordozók hordozók ellen

Május 8-án reggel 6 és 6 óra 30 között mindkét fél felderítőrepülőket küldött ki. Ekkor 180 mérföldre jártak egymástól: Takagi északra, Fletcher délre (az éjjel alig 100 mérföldre haladtak el egymás mellett). Hara a felderítők után küldte 90 repülőjét, hogy mihelyst megvan a cél, azonnal támadjanak. Fletcher ellenben megvárta a pontos felderítési adatokat és ezek birtokában 8 óra 35-kor kezdte meg a gépek indítását. A két hordozóról összesen 17 F4F, 46 SBD és 21 TBD indult útnak. Egy jól koordinált támadás tökéletes időzítést követelt: a vadászok legfelül biztosítanak, alattuk az SBD-k, végül egészen alacsonyan a torpedóvetők repültek. Az egész köteléknek az utóbbiak, a leglassabbak sebességéhez kellett alkalmazkodnia.94

11 órakor az amerikai radarok (amelyek 1942. májusában még csak a hordozókra, csatahajókra és cirkálókra voltak telepítve)95 70 mérföldre japán gépeket észleltek. Az amerikai flotta dél felé fordult és Fletcher átadta a taktikai parancsnokságot a tapasztaltabb Fitch-nek, aki gyorsan 9 F4F vadásszal erősítette meg a légijárőröket és néhány SBD-t is hívott segíteni. 11 óra 20 perc körül, hátukban a nappal, megérkeztek a japánok. Ekkor a két TF egymástól 1-2 mérföldnyire, külön védekezett, ezzel megosztva a tűzerőt, de reményeik szerint a támadó japánokat is.96 A Yorktown kb. 8 torpedót került ki. Aztán egy páncéltörő bomba keresztülhaladt a repülőfedélzeten és a hajó belsejében robbant, maelynek következtében egy kb. 12 hüvelykes lyuk keletkezett a repülőfedélzeten, kilyukadtak olajtartályok, és a javítószemélyzet jó része (66 fő) meghalt. A hajó azonban úszóképes maradt és hamarosan a repülőgépeket is fogadni tudta.

A Lexington rosszabbul járt: 10 torpedót ugyan kikerült, de az 1927-ben épült hajó nem vehette fel a versenyt fordulékonyságban a Yorktownnal. 2 torpedótalálatot követően a hajó 7 foknyira megdőlt, amit nagy nehezen korrigáltak. Két bomba is becsapódott: egy a kéménynél, egy az 5 hüvelykes lőszereknél.97 Csak 25 percig tartott a támadás, de szolgált néhány tanulsággal: a védő vadászgépek 3000 méteren járőröztek, holott a japánok 6000 méteren érkeztek. Rengeteg idő telt el azzal, hogy a megfelelő magasságba emelkedtek. Bebizonyosodott, hogy az SBD-k esélytelenek a Zerokkal szemben, akik nagyon is értették a dolgukat, akárcsak a Val-ok és Kate-k pilótái, holott nem is ők voltak a japán tengerészeti légierő elitje (az elit az Akagin és a Kagán szolgált). Az amerikai radar megbízhatatlan volt még: a támadás alatt mind a Yorktown, mind a Lexington lokátora kikapcsolt egy időre.98

Időközben az amerikai pilóták is ráakadtak Takagira. Elsőnek a Yorktown SBD-i érték el a célterületet 17.000 lábon, de felbecsülhetetlen értékű időt veszítettek azzal, hogy a cél felett körözgettek, várva a TBD-ket, időt adva a japán Zeroknak, hogy megtámadják őket és a Zuikakunak, hogy elrejtőzzön egy esőfelhő alatt. Elsőnek az 5. torpedóvető század támadt vadászfedezettel a Shokaku ellen. Nem értek el találatot. Az SBD-k jobban szerepeltek: 24 gépük 4 elvesztése árán 2 találatot ért el. Sikerült tönkretenni a repülőfedélzetet, így a Shokaku megbénult – az amerikai pilóták szerint el is süllyedt. 12 óra 30 perckor a Shokakut elindították Truk felé (150 halott a fedélzeten), repülőgépeit a Zuikakura irányították. A Lexington gépei a Zuikakut támadták (volna). Az SBD-k jórészt nem bukkantak rá, így hazaindultak. A TBD-k sikertelenül támadták a Shokakut. Néhány zuhanóbombázó végül ráakadt a Zuikakura és saját állításuk szerint egy bombájuk el is találta. Valójában a hordozó sértetlen maradt, de alig maradt repülője.99

Május 8-án az USN 10 repülőt, a JPN 30-at veszített és mindkét fél azt hitte magáról, hogy győzött. Takagi úgy hitte, hogy noha különböző okokból, de egyik hordozója sem maradt bevethető állapotban, viszont az amerikaiaknak két hordozója elsüllyedt! Fletcher viszont úgy gondolta, hogy Moresby invázióját sikerült megakadályozni és egy könnyű-hordozót elsüllyesztett, a Shokakut pedig megrongálta, cserébe két hordozója néhány sérüléséért. Ez jó aránynak tűnt délután 12 óra 48 percig, amikor a Lexingtonon (amelyből szivárgott a gázolaj egy találat eredményeként) robbanás történt. A hajó kigyulladt ugyan, de funkcióit még ellátta: repülőgépeket fogadott és indított. Egy órával később újabb robbanás következtében leállt a hűtőrendszer és a tűz egyre terjedt. 16 óra 30 perckor a Lexington hirtelen megállt. A tűz a bombaraktár felé terjedt, amikor Fitch tengernagy átszállt a Minneapolis nehézcirkálóra, a kíséret parancsnokának, Kinkaid tengernagynak a vezérhajójára. A hordozót, miután a legénység elhagyta, egy romboló süllyesztette el torpedóval. Nyilvánvaló, hogy a Shoho elpusztítása nem ellensúlyozta a Lexington elvesztését, de ennek a közeljövőben nem volt jelentősége. Súlyos sérülései miatt mindenképpen kimaradt volna a Midway-i csatából, akárcsak a Shokaku és a Zuikaku.¹⁰⁰

Így május 8-án estére egyik fél sem volt abban a helyzetben, hogy folytassa a csatát. Port Moresby invázióját el kellett halasztani, mert a közvetlen támogatáshoz nem maradt megfelelő számú repülőgéppel ellátott hordozó. Fletcher Tongatabu felé vonult vissza, majd parancsot kapott Nimitztől, hogy siessen Pearl Harborba. A sietséget az amerikai felderítés, a kódfejtők hírei indokolták: Yamamoto Midway megszállására készül.101

JEGYZETEK

¹ Bak József – Csonkaréti Károly – Lévai Gábor – Sárhidai Gyula: Hadihajók. Budapest, 1984, Zrínyi. 70–71. v.ö.: Sárhidai Gyula (szerk.): Arzenál ’85. Budapest, 1985, Zrínyi. 17.

² John Keegan: A tengeri hadviselés története. H. n.,1998, Corvina. 154.

³ Bak-Csonkaréti-Lévai-Sárhidai: im. 71.

⁴ Benjamin F. Schemmer (szerk.): Almanac of Liberty. H.n., 1974, MacMillan Publishing Company. 99–100.

⁵ Keegan, John: im. 155–156.; v.ö.: Arzenál ’85’. 18–19.; v.ö.: Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 72–73.

⁶ Almanac of Liberty. 100.

⁷ Bak–Csonkaréti–-Lévai–Sárhidai: im. 75., 223–224., 302–305.; v.ö.: Keegan, John: im. 56.

⁸ Smith, W.W.: Midway. New York, 1966, T.Y. Crowell Company. 9–13.; v.ö.: John Keegan (szerk.): Atlasz – Második világháború. Budapest, 1995, Akadémiai. 67.

⁹ Munson, Kenneth: A II. világháború repülőgépei. Budapest, 1995, Műszaki. 2.kiadás. 175–177.; v.ö.: Spick, Mike: A szövetséges légierő ászai. Debrecen, 1998, Hajja & Fiai. 178–179.

¹⁰ Munson: im. 107–108.

¹¹ Spick 173–178.

¹² Munson: im. 310.; v.ö.: Richard Holmes (szerk.): Háborúk világtörténete. H.n. , 1992, Corvina. 210.

¹³ Munson: im. 35–36.; v.ö.: Háborúk világtörténete. 210.

¹⁴ Munson: im. 265–266.; v.ö.: Háborúk világtörténete. 218.

¹⁵ Munson: im. 87–88.

¹⁶ Spick: im. 171–173.

¹⁷ Keegan: im. 201.

¹⁸ Uo. 161–162.

¹⁹ Almanac of Liberty. 93.

²⁰ Keegan: im. 163.

²¹ Hoyt, Edwin P.: Pearl Harbor. H.n., 1999, Agora. 54–64.

²² Atlasz – Második világháború. 68–69.

²³ Almanac of Liberty. 101.

²⁴Keegan: im. 157.

²⁵ Hoyt, Edwin P.: Pearl Harbor. 86–87.

²⁶ Uo. 91–93.

²⁷ Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 59–60. , 431. , 433.

²⁸ Smith: im. 7.

²⁹ Hoyt, Edwin P.: Pearl Harbor. 109.

³⁰ Jakovlev, N.N.: Pearl Harbor rejtélye. Budapest, 1978, Kossuth. 15.

³¹ Hoyt, Edwin P. : Pearl Harbor. 143–144.

³² Jakovlev: im. 27–28.

³³ Clay Blair, Jr.: Silent Victory. Philadelphia and New York, 1975, J. B. Lippincott Company. 86.

³⁴ Hoyt, Edwin P.: Pearl Harbor. 119. , 155.

³⁵ Uo. 159–160.

³⁶ Jakovlev: im. 49–50.

³⁷ Hoyt: im. 170–171.

³⁸ Uo. 179.

³⁹ Uo. 180–183.; v.ö. Jakovlev: im. 52–54.; v.ö. Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 213., 215.

⁴⁰ Smith: im. 8.

⁴¹ Hoyt: im. 184.

⁴² Uo. 189–190.

⁴³ Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 213.

⁴⁴ Smith: im. 6.

⁴⁵ Pemsel, Helmut: A History of War at Sea. H.n., 1979, Naval Institute Press. 125.

⁴⁶ Jakovlev: im. 62.

⁴⁷ Smith: im. 8–12.

⁴⁸ Clay, Blair, Jr.: im. 106.

⁴⁹ Hoyt: im. 205–213.

⁵⁰ Smith: im. 9.

⁵¹ Pemsel: im. 126.

⁵² Thürk, Harry: Singapore – Egy erőd eleste. Budapest, 1973, Kossuth. 67.

⁵³ Uo. 109–113.; v.ö.: Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 62–63. , 348. ,369.; v.ö.: Commager, H. S.: A második világháború története. Budapest, 1991, Holnap Kiadó. 189–191.

⁵⁴ Almanac of Liberty. 110.

⁵⁵ Pemsel: im. 126–127.

⁵⁶ Almanac of Liberty. 114–115.

⁵⁷ Pemsel: im. 126–128.

⁵⁸ Jakovlev: im. 52.; v.ö. Toland, John: The Rising Sun. New York, 1970, Random House. 220.

⁵⁹ Clay, Blair, Jr.: im.129.

⁶⁰ Commager: im. 200–204.

⁶¹ Smith: im. 13.

⁶² Hoyt: im. 235–237.

⁶³ Smith: im. 14.

v.ö. Hoyt: im. 241–244.

⁶⁴ Smith: im. 15.

⁶⁵ Uo. 14.

⁶⁶ Uo. 16.

⁶⁷ Pemsel: im. 126.

⁶⁸ Háborúk világtörténete. 213–214.

v.ö. Pemsel: im. 127–128.

⁶⁹ Clay, Blair, Jr.: im. 205.

⁷⁰ Munson: im. 193–194.

⁷¹ Pemsel. im. 128.

⁷² Clay, Blair, Jr.: im. 215.

⁷³ Uo. 335.

⁷⁴ Uo. 215.

⁷⁵ Smith: im. 18.

⁷⁶ Atlasz – Második világháború. 74–75.

⁷⁷ Smith: im. 19–20.

⁷⁸ Hoyt, Edwin, P.: Vér és verőfény. Budapest, 1992, Holnap. 19–20.

⁷⁹ Smith: im. 25–26.

⁸⁰ Uo. 54.

⁸¹ Hoyt: Vér és verőfény. 21–23.

⁸² Smith: im. 26–29.

⁸³ Hoyt: Vér és verőfény. 12–13.

v.ö. Smith: im. 30–31.

⁸⁴ Smith: im. 30.

⁸⁵ Hoyt: Vér és verőfény. 53.

⁸⁶ Smith: im. 30–31.

⁸⁷ Hoyt: Vér és verőfény. 54–55.

⁸⁸ Smith: im. 32–33.

⁸⁹ Quick, John: Dictionary of Weapons & Military Terms. H.n., 1973, McGrow-Hill Book Company. 397.; v.ö. Bak–Csonkaréti–Lévai–Sárhidai: im. 298.

⁹⁰ Smith: im. 33.; v.ö. Hoyt: Vér és verőfény. 57–63.

⁹¹ Hoyt: Vér és verőfény. 68–73.; v.ö. Smith: im. 33–34.

⁹² Hoyt: Vér és verőfény. 37–52.

⁹³ Smith: im. 35.

⁹⁴ Hoyt: Vér és verőfény. 65–68.

v.ö. Smith: im. 36–37.

⁹⁵ Smith: im. 39–40.

⁹⁶ Uo. 32.

⁹⁷ Hoyt: Vér és verőfény. 93–96.

v.ö. Smith: im. 41.

⁹⁸ Hoyt: Vér és verőfény. 96–133.

v.ö. Smith: im. 42–44.

⁹⁹ Hoyt: Vér és verőfény. 96.

¹⁰⁰ Smith: im. 45. p.

¹⁰¹ Uo. 46-47. p.