A magyar
királyi 2. páncéloshadosztály galíciai harcai.
1.
Katonapolitikai helyzet és
az 1. hadsereg felvonulása
1944-re nyilvánvalóvá vált a
felsőbb katonai és politikai vezetés számára, hogy a szovjet előretörés el
fogja érni Magyarország határait. 1944. január 6-án megkezdték az 1. hadsereg
részleges mozgósítását Náday István parancsnoksága alatt. Ekkor a VI. hadtest
16. és 24. gyaloghadosztályát, valamint az 1. és 2. hegyi dandárt helyezték
készenlétbe.
A vezetés elképzelése
szerint a szovjet csapatokat a Kárpátok vonalán kellett volna feltartóztatni,
ahol a terep a védőknek kedvezett, és nem érvényesülhetett az ellenség
páncélosainak fölénye. Itt a már 1940 óta működő Erődítési Parancsnokság
alakulatai dolgoztak az Árpád-vonal kiépítésén. Ez lett volna a fő ellenállási
öv, de 1944 tavaszán a Kőrösmező–Királymező–Ökörmező–Volóc–Fenyves-völgy között
húzódó állásrendszer korántsem állt készen egy nagyobb ellenséges támadás
kivédésére. A vonalat csak támpontszerűen kiépített betonerődök,
harckocsi-akadályok és aknamezők alkották. A vezérkar tervei szerint majd a
beérkező 1. hadsereg alakulatai és a németektől visszakövetelt megszálló
hadosztályok fogják védeni ezt az állásrendszert. Számoltak továbbá azzal is, hogy a szovjet főcsapás iránya nem
Magyarország, hanem Lengyelország és Románia területe lesz.
A március folyamán
bekövetkező események azonban keresztülhúzták ezen elképzeléseket. Az 1. Ukrán Front március 4-én délnyugat Ukrajna
és Podólia területén Galícia irányába indított támadást. A Dnyeszteren átkelő
szovjet csapatok a magyar VII. megszálló hadtest csapatait is hátraszorították.
Március 13-án mozgósította a magyar vezetés a 2. páncélos hadosztályt is, de a
további mozgósításokat a március 19-i német megszállás megakadályozta.
Március 28-án az 1. német
páncéloshadsereget Kamenyec-Podolszkij térségében bekerítették, így az
arcvonalon csaknem 200 km-es rés keletkezett. E napon tudatták Náday István
vezérezredessel az 1. hadsereg megváltozott alkalmazásáról szóló terveket.
Lembergben Eric von Manstein vezértábornagy – Hitler parancsainak értelmében –
elutasította Náday István Kárpátok védelmére tett javaslatát, és korlátozott
célú támadást rendelt el. A cél a Kolomea–Delatyn vonal elérése, az
összeköttetés megteremtése az 1. német páncéloshadsereg és a 8. német hadsereg
között, valamint a Lemberg felé törő szovjet erők minél nagyobb részének
magukra vonása volt.1 Ezt a tervet Náday István – kellő
magyar erő hiányában – elutasította, majd lemondott.
Április 5-én megalakult az
Észak-Ukrajna Hadseregcsoport, melynek parancsnoka Walther von Model
vezértábornagy lett. Ő ismertette ezen a napon az alárendeltségében lévő 1.
magyar hadsereg új parancsnokának, Lakatos Gézának a feladatokat. A hadseregnek
a Stanislau–Ottynia–Kolomea vonalat elérve összefüggő arcvonalat kellett
létrehoznia a német Észak- és Dél-Ukrajna Hadseregcsoportok között. A támadás
időpontjául először április 10-e, majd április 14-e, végül – a lassú felvonulás
miatt – április 17-e lett kijelölve.
A magyar hadseregparancsnokság
terve a következő volt: a VII. hadtest a 18. könnyű és 16. gyaloghadosztály
alakulataival Ottynia–Obertyn irányába támad. A XI. német hadtest a 24.
gyaloghadosztály, 1. hegyidandár, 2. páncéloshadosztály csapataival Solotwina
térségéből Nadworna–Kolomea irányába, míg a 2. hegyidandár Delatyn–Kolomea
irányába tör előre. A VI. hadtest a 25. gyaloghadosztállyal és a 27.
könnyűhadosztállyal lezárja a Kárpátokat, majd a Kolomea D.–Koszow–Kuty vonalat
próbálja elérni. A 201. könnyűhadosztály partizánvadászaton vesz részt.2
A felvonulás a megakasztott
mozgósítás, a gépjárműhiány és a tavaszi olvadás miatt igen lassan ment, így a
támadás végső időpontjára csak a csapatok egy része érte el a kiindulási
körzetét.
A 2. páncéloshadosztályt az
1941. október 1-én életbe lépő Huba II. hadrend keretében hozták létre. A
Gyorshadtest kötelékén belül állították fel a 2. harckocsi dandárból és a 2.
gépkocsizó lövészdandárból a 2. páncéloshadosztály-parancsnokságot.
A fő erejét az 1.
harckocsiezred 1/I., 2/I., 3/I., 4/I. harckocsizászlóalja adta.3 A számozás azt a későbbi célt tükrözte,
hogy fel akartak állítani 2., 3., és 4. harckocsiezredet is, amelyeket az
azonos számú zászlóaljakból fejlesztették volna ki.4 A zászlóaljak 3 századból álltak. Az 1. század könnyű
harckocsikból (Toldi), a 2. és 3. század közepes harckocsikból (Turán 40) állt
volna, egyenként 22-22 harckocsival. A
Toldik siralmas harci szereplése miatt az 1. század is közepes harckocsikat
kapott, de csak 11-et. A légvédelmet az 51. páncélvadász zászlóalj
biztosította, amely 3 századból állt, egyenként 6-6 Nimróddal.5
A 2. gépkocsizó lövészdandár
állományába a 4., 5., 6. gépkocsizó lövészzászlóalj és a 32. önálló
harckocsizászlóalj tartozott, amelynek állományában két, 22-22 Toldiból álló
könnyű harckocsiszázad és egy 6 Nimródból álló páncélvadász század volt.6 Ehhez jöttek még a különböző
légvédelmi, tüzér, felderítő, utász stb. alakulatok.
1942. október 1-én
megalakult az I. páncélos hadtestparancsnokság, amely alá az 1. és 2. páncélos
hadosztály került. Teljesen átszervezték a páncélos alakulatokat. A dandárok
helyére egy-egy, 3 zászlóaljból álló harckocsi ill. lövészezred került.
A 2. gépkocsizó
lövészdandárból létrehozták a 3. gépkocsizó lövészezredet, a 2.
harckocsidandárból pedig a 3. harckocsiezredet. A 32. önálló
harckocsizászlóaljat közepes zászlóaljjá fejlesztették, és a harckocsiezred
3/II. zászlóalját hozták belőle létre. A harmadik zászlóalj még mindig a
4/I.-es jelzést viselte, ami azt mutatta, hogy nem mondtak le a további
fejlesztésekről. Minden harckocsizászlóalj 2 nehéz (Turán 75-ös) századból,
egyenként 11-11 harckocsival, valamint 2 közepes (Turán 40-es)
harckocsiszázadból, egyenként 17-17 harckocsival, állt. Századonként egy-egy 5
Toldiból álló könnyűharckocsi szakasz is volt. A légvédelmet az újonnan
felállított 52. páncélos gépágyús zászlóalj, valamint a zászlóaljakhoz
beosztott páncélgépágyús századok alkották.
E fejlesztések azonban sem
minőségi, sem mennyiségi téren nem tudták ütőképessé tenni a magyar páncélos
fegyvernemet. Sem a Toldi I., sem annak továbbfejlesztése a Toldi II., nem volt
alkalmas páncélos feladatok elvégzésére. A 13-50 mm-es páncélzattal és 40 mm-es
harckocsiágyúval felszerelt Turán 40-es ugyancsak kevés eséllyel vehette fel a
versenyt a T-34-esekkel. Ezt a vezérkar is felismerte, ezért már 1941-ben egy
új, 75 mm-es ágyúval felszerelt Turánt rendeltek. A gyártás csak 1942 őszén
indult meg, míg az ún. „nehéz” Turánokat csak 1943 nyarán kapták meg a
csapatok. A Turán 75 azonban csak rövidcsövű, ezért csökkent kezdősebességű és
csökkent páncélátütő képességű ágyúval felszerelt harckocsi volt, ami csak a
magyar elnevezésben lehetett nehéz harckocsi, valójában a német és szovjet
közepes harckocsikkal sem vehette fel a versenyt.
A Turán 75-ös harckocsik
gyártása meghaladta a magyar ipar kapacitásait. Ezért 1943-ban a meglévő
alakulatok feltöltését irányozták elő a további fejlesztések helyett. Lemondtak
a további megrendelésekről, sőt a Csaba és Toldi gyártást is mérsékelték. Az
erőfeszítések ellenére a megrendelt 222 Turán 75-ből csak kb. 180,7 illetve 1458 került legyártásra 1944 nyaráig.
Az 1943. október 1-i
átszervezés során kialakult a hadosztály végleges formája. A 2. páncélos
hadosztály 4/I. zászlóalját 3/III. zászlóaljjá nevezték át, lemondva ezzel a
további harckocsiezredek felállításáról. Egyúttal előtérbe került a
rohamtüzérosztályok felállítása.
A 2. páncéloshadosztály
parancsnoka Osztovics Ferenc ezredes volt 1944 május 15-ig, vezérkari főnöke
pedig Rugonyi György vezérkari alezredes.9
A 3. harckocsiezred
(Bercsényi László ezredes) három harckocsizászlóaljból állt
(3/I.,3/II.,3/III.). A harckocsizászlóaljak két nehéz harckocsiszázadból
(századonként 11-11 Turán 75), két közepes harckocsiszázadból (századonként
17-17 Turán 40), egy páncélos légvédelmi ütegből (1 Toldi könnyűharckocsival és
4 Nimród páncélos gépágyúval) és egy gépkocsizó szeroszlopból álltak, ehhez
jött századonként 5 Toldi könnyűharckocsi és a zászlóaljtörzs harckocsijai (3
Turán 40 és 5 Toldi). Az ezredközvetlenekhez a 3. páncélos árkászszázad, a 3.
páncélos műszakioszlop, a 3. páncélos gépkocsi szeroszlop és az ezredtörzs
harckocsijai (3 Turán 40 és 5 Toldi) tartoztak.10
A 3. gépkocsizó lövészezred
(Sándor István ezredes – 1944 július 15-ig –, majd Keményffy Zoltán ezredes
parancsnoksága alatt) három gépkocsizó zászlóaljjal (4.,5.,6.) rendelkezett. A
zászlóaljak három gépkocsizó lövészszázadból, egy gépkocsizó
nehézfegyverszázadból (egy géppuskásszakasz 12 géppuskával és egy
aknavetőszakasz 4 csővel), egy páncélos légvédelmi gépágyúsütegből (4 Nimród),
egy gépkocsizó páncélos ágyússzázadból (6 cső), egy kerékpárosszakaszból, egy
árkászszakaszból és egy gépkocsizó távbeszélőszakaszból álltak. Az
ezredközvetlenekhez a 3. gépkocsizó árkászszázad, a 3. gépkocsizó
távbeszélőszázad, a 3. kerékpáros lövészszázad és a 3. gépkocsizó műszaki
oszlop tartozott.11
A hadosztály tüzérségéhez öt
tüzérosztály tartozott. A 2. (Misley Gyula alezredes) és a 6. (Mátyás István ezredes) gépvontatású
könnyű tarackososztály három-három üteggel, ütegenként 4-4 „Göring” 105 mm-es
könnyű tarackkal rendelkezett. Az I. gépvontatású közepes tarackosztály két
ütegből (4-4 150 mm-es tarack) állt. Az 52. gépvontatású légvédelmi
tüzérosztály kötelékébe két gépvontatású könnyű légvédelmi ágyúsüteg (4-4
csővel) és két gépvontatású légvédelmi gépágyúsüteg (6-6 cső) tartozott. Az 52.
páncélos légvédelmi gépágyús tüzérosztály három páncélos légvédelmi
gépágyúsütegből (6-6 Nimród és 1-1 Toldi), egy parancsnoki Toldiból és egy
páncélos gépkocsi szeroszlopból állt.12
A 2. páncélos
felderítőzászlóaljat (Wolff László alezredes) egy páncélgépkocsi-század (13+1
Csaba páncélgépkocsi), egy motorkerékpáros-század 14 géppel, egy gépkocsizó
lövészszázad, és egy törzsszázad alkotta egy gépvontatású páncéltörő ágyús
szakasszal (4 cső), egy gépkocsizó árkászszakasszal, egy gépkocsizó
távbeszélőszakasszal és egy gépkocsi szeroszloppal.13 A 2. páncélos híradóosztály
kötelékébe egy páncélos könnyűvezetékes híradó- és egy páncélos rádiószázad
tartozott.14 A 2. páncélos
utászzászlóalj (Ambrózy Zoltán alezredes) állományába két páncélos utászszázad,
két páncélos hadihídoszlop és egy műszaki szeroszlop tartozott.15 A 2. páncélos
hadosztályvonathoz két páncélos vonatcsoport-parancsnokság, egy közepes tábori
pót harckocsiszázad, egy gépvontatású légvédelmi gépágyúsüteg (4 cső), egy
gépkocsizó légvédelmi géppuskásszázad (6 cső), egy páncélos tábori őrszázad,
hat tehergépkocsioszlop, egy gépkocsizó élelmező üzemoszlop, egy gépkocsizó
élelmezőoszlop, három gépkocsizó egészségügyi-oszlop, egy gépkocsizó műszaki
szeroszlop, egy gépkocsizó lőszerkezelő-oszlop, két gépkocsizó sütőoszlop, egy
páncélos gépkocsi szeroszlop, egy vontató oszlop és egy páncélos
forgalomszabályozó század tartozott.16
A páncéloshadosztály
harcjármű állományát eszerint 66 Turán 75-ös, 114 Turán 40-es, 87 Toldi és 42
Nimród alkotta. Ez az állomány azonban sohasem állt rendelkezésre, ugyanis a 2.
páncélos hadosztály felfegyverzése rendkívüli vontatottan haladt. 1943
májusában kapták meg az első Turán 75-öket, augusztus végére zászlóaljanként
7-7 db állt rendelkezésre.17
Az utolsó írásos adat 1944 március 14-i, amely szerint a három zászlóaljban
18-18 ill. 19 Turán 75-ös volt.18
A késve kapott anyag miatt a legénység képzettsége a Turán 75-ös harckocsira
elégtelen volt.
A Toldi és Nimród állomány
nagyjából teljes volt. A hadosztály harctudósítása szerint a kivonuláskor 14
Turán 75-ös, 18 Turán 40-es, 1 Toldi és 2 Nimród hiányzott.19 De hogy ez pontosan mit jelent,
nem tisztázható, ugyanis a 3/III. harckocsizászlóaljat az elégtelen felszerelés
miatt ki sem szállították Galíciába, az egység csak májusban csatlakozott a
fronton lévő alakulatokhoz. Azt viszont egyetlen forrás sem említi, hogy a
páncélosanyagát átadta-e az áprilisban frontra vitt csapatoknak, ezért a pontos
létszám megállapíthatatlan.
Szovjet páncélosok és páncélos harcászat 1944-ben
Annak érdekében, hogy
megérthessük a szemben álló felek közti minőségi, mennyiségi és harcászati
különbségeket, részletesen meg kell vizsgálnunk azokat. A szovjetek a gyalogság
támogatására önálló harckocsidandárokat alkalmaztak. 1943 nyarától már
lépcsőzetesen vetették be a harckocsijaikat. Az első vonalban a T-34-es
közepes, a másodikban T-60-as könnyű harckocsik támadtak, de gyakran
rohamlövegeket is bevetettek. 1944-től már 20-30 páncélos támogatta a
gyalogságot az áttörési szakasz minden arcvonal-kilométerén. A
harckocsidandárokat és -ezredeket a gyalogság hadrendjében alkalmazták ott,
ahol ellenséges páncélosveszély volt. Védelemben páncélos erődként,
ellenlökéseknél összevont támogató alakulatként vetették be őket.20
Támadásban a harckocsikat
gépesített gyalogság, ill. a harckocsikra felkapaszkodott gyalogos egységek
támogatták. Az ellenség megerősített támpontjait frontálisan nem támadták meg,
hanem kisebb biztosító egységeket hátrahagyva megkerülték és hátba támadták
azokat. Rendszerint több harckocsiköteléket vetettek be a támadásokban, először
az ellenség állásaira merőleges utakon.21
1943-tól a szovjet
páncéltörő tüzérséget is átszervezték. Többlépcsős, jól álcázott páncélelhárító
körleteket hoztak létre. Ezekben általában 8 db 76 mm-es és 4 db 45 mm-es
páncéltörő ágyút és 50-70 nehézpuskát helyeztek el. Majd megjelentek az 57 és
85 mm-es páncéltörő lövegek is, de a német Párducok és Tigrisek ellen szükség
volt a tábori tüzérség 122 és 152 mm-es lövegeire is.22
Galíciában a magyar csapatok
fő ellenfele a legendás T-34-es volt. A T-34/76 C változat 76 mm-es löveggel
rendelkezett. Ehhez járult a 75 mm-es maximális páncélvastagság, a széles –
ezért a puha talajon is jól használható – lánctalpak, a kitűnő
menettulajdonságok és az öntött torony. Ráadásul 1943 végén – a német
nehézpáncélosokra adott válaszként – megjelentek a T-34/85-ös harckocsik, 85
mm-es harckocsiágyúval és 110 mm-es páncélvastagsággal.23 Mindkét típus közepes
harckocsinak számított a nemzetközi terminológiában, de ennek ellenére is messze
felülmúlták a magyar „nehéz” Turánokat. A T-34-es egyszerű, megbízható,
tömeggyártásra kitűnően alkalmas harckocsi volt, amelyből 1940 és 1945 között
40 ezer darabot gyártottak.24
1944 tavaszára megjelent a
fronton az új szovjet nehézharckocsi, a JSz I., amely 122 mm-es lövegével a
Tigrisekre is veszélyes volt, bár lőszer-javadalmazása (28 db) és tűzgyorsasága
rosszabb volt a Tigriseknél. A magyar páncélosok szembekerültek az amerikai
szállítmányokból származó M4 Sherman harckocsikkal is, amelyek ekkor 75 mm-es
harckocsiágyúval voltak felszerelve, és 51 mm-es döntött páncélzatuk volt.25 A T-34-estől ugyan elmaradtak, de a Turánokat így is felülmúlták.
1944-ben a német taktika
célja elsősorban a tűzerő és a tereptárgyak maximális kihasználására volt. A
németek ún. páncéloséket (Panzerkeil) vetettek be a támadásaikba. Elöl 10-15
Tigris haladt, a szárnyakon Párducok, míg a Pz.IV harckocsik alkottak a
derékhadat, ők hatoltak be az ellenség hátába, majd kibontakoztak, és bekerítő
hadműveletekbe kezdtek. Támogatásául páncélgránátosokat vetettek be, akik
lövészpáncélosokon vagy terepjáró tehergépkocsikon, rosszabb esetben gyalog
követték a páncélos ékeket. Ők szélesítették ki az áttörést, és vagy beásták
magukat a beérkező páncélvadász kötelékekkel megerősítve, vagy felkészültek a
támadás folytatására.26
A magyar módszerek
alapvetően különböztek ettől. Először
is nem állt rendelkezésre nehéz harckocsi. A Trianoni béke fegyverkezési
korlátozásai, majd pedig a II. világháború kitörése megakadályozták egy
korszerű harckocsi-család beszerzését.
A svéd licenc alapján
gyártott Toldi harckocsi egyik típusa sem felelt meg, már 1941-ben sem a
páncélos harcászat követelményeinek. A 5-13 mm-es páncélzattal és 20 mm-es
nehézpuskával felszerelt Toldi I. semmiféle veszélyt nem jelentett a szovjet
harckocsikra, de a továbbfejlesztett Toldi II. A, 40 mm-es ágyújával és 5-35
mm-es páncélzatával szintén alulmaradt a szovjet páncélosokkal szemben, hiszen
ez a páncél csak a 20 mm-es páncéltörők tüzét állta.27
A cseh Skoda-gyártól
vásárolt T-21-es harckocsi magyar változata a Turán I. vagy Turán 40-es volt. A
harckocsi már a prototípus elkészültekor, 1941 júniusában, gyengének számított.
Első harci bevetésekor, 1944 tavaszára, pedig már teljesen elavult. A 40 mm-es
harckocsiágyú nem felelt meg a kor követelményeinek, miként a 13-50 mm-es
szegecselt páncélzat sem. (Az ilyen páncél hátránya az volt, hogy találat
esetén a szegecsek elpattantak és számos sérülést okoztak a személyzetnek,
valamint a helyükön maradt lyukak azt az érzetet keltették, hogy a tankot
kilőtték, így a legénység gyakran indokolatlanul hagyta el a járművét.)
Ráadásul a foszforral kevert rideg Mester-páncélt már a 45 és 57 mm-es ZISZ-1
és ZISZ-2-es lövegek is könnyen átlőtték. Már 1941-ben nyilvánvaló volt a
harckocsi gyengesége, de mivel a németek a Pz.IV.-est nem voltak hajlandóak
eladni, így csak a Turán továbbfejlesztésére volt mód. 1943-tól rövid csövű,
csökkent kezdősebességű, ezáltal kisebb páncélátütő-képességű, 75 mm-es ágyúval
gyártották, a páncélzatot pedig kötényezéssel – 5-8 mm-es perforált
páncéllemezek a tank oldalán ill. tornyán – próbálták növelni. A harckocsi
azonban így sem vehette fel a versenyt a T-34-esekkel, amint ez 1944 tavaszán
be is bizonyosodott, hiszen a védettség így sem nőtt jelentősen, ráadásul ezek
a lemezek a harctéren leszakadtak a tankokról. További problémát jelentettek a
keskeny lánctalpak, amik miatt nagy volt a tank fajlagos talajnyomása, így
könnyedén megsüllyedtek a vizes, mocsaras talajokon. Gyakori meghibásodásai
állandó szerelőszemélyzetet igényeltek, amely hiányában a harckocsi kiesett a
harcból.
A magyar harckocsizók a
saját tüzelőállásaikból kiindulva folyamatos tüzeléssel, szabályos alakzatokba
fejlődve, állandó mozgással támadtak. Súlyképzés, a terep kihasználása nem
szerepelt a tervekben, amelyek lényege a gyors és frontális támadás volt. A
következő fejezetekben látni fogjuk, hogy hova vezetett ez a taktika, amely
ráadásul párosult a gyenge páncélzat és tűzerő adta hátrányokkal.
A magyar páncélos
hadosztályokból teljes egészében hiányoztak a páncélgránátosok és a
féllánctalpas harcjárművek. A gépkocsizó lövészek Botond teherautói, amellett
hogy számtalan kiváló tulajdonsággal rendelkeztek, nem harci alkalmazásra
voltak tervezve, így a támadásokban a gyalogság gyakran lemaradt a harckocsik
mellől, ami mindkét csapatnemnek nem kívánt veszteségeket okozott.
A német páncélos és
páncélgránátos hadosztályok az átütőerő növelésének és a kölcsönös támogatás
érdekében a hadosztályokon belül páncélozott harccsoportokat ill. páncélos
csoportokat hoztak létre, melyek különböző járművekből (harckocsik,
rohamlövegek, páncélvadászok stb.) álltak. Ezek az ideiglenes csoportok az
irányítóik után kapták a nevüket, akik általában a hadosztály páncélos vagy
páncélgránátos ezredparancsnokai voltak.28
Ezt a módszert, mint azt látni fogjuk, teljes egészében átvették a magyar
csapatok is.
A magyar csapatok elavult
harceljárása és fegyverzete majd 1944 nyarán változik meg, amikor is a németek
átképzik és átfegyverzik a magyar páncélosokat.
A hadosztály felvonulása és
az előcsatározások.
A 2. páncélos hadosztály
részleges mozgósítását 1944. március 13-án rendelték el. Mivel ekkor még az
országhatárokon belül akarták felhasználni, az ország keleti részén,
Szatmárnémeti környékén vonták össze őket, felkészülve egy esetleges Románia
elleni háborúra, ill. a német megszállásra. A március 19-i német megszállás
nyomán egészen március 29-éig szünetelt a hadosztály mozgósítása. Ekkor azonban
a teljes állomány megkapta a mozgósítási parancsot. Az új cél Galícia volt.
A tüzér- és
harckocsi-alakulatokat április 1-től kezdték vasúton kiszállítani a frontra. Az
I. gépvontatású tüzérosztály és a vonat jelentős része csak az áprilisi harcok
alatt került ki a frontra, míg a már említett 3/III. harckocsizászlóalj csak
májusban, mivel nem állt rendelkezésre kellő anyag a számukra. A gépkocsizó
lövészezred április 4-én indult a hadosztály felvonulási körzetébe, Stryjre és
környékére. A hadosztály élszállítmányai már április 5-én kirakodtak (pl. az
52. páncélos gépágyús légvédelmi osztály).29
Április 9-én a
gépkocsizó lövészezred alakulatai Hetyn, Skole és Delyna településeken át
előrenyomulóban voltak. Április 10-én a gépkocsi lövészezred részei
Kalusz–Krechowce–Perehinsko–Rozniatow ill. Bolechow körzetében gyülekeztek. A
harckocsiezred egységei, a páncélos gépágyús és gépkocsizó tüzérek beérkeztek
és kirakodtak Stryj–Dolina–Kalusz körzetében. Április 11-én beérkeztek az
utolsó alakulatok is (a fent említett hiányzókat kivéve.)
Április 12-én megkapták az
átcsoportosítási parancsot, amelynek értelmében Niebylow–Krasna–Rozniatow
körzet a cél. Egy harccsoportnak birtokba kellett vennie a Lukwa-átjárót, és
azt helyreállítva felvennie a harcérintkezést az ellenséggel
Jasyen–Solotwina–Bohorodczany irányában. A feladatot a 2. felderítő zászlóalj
kapta, amelyet egy üteggel is megerősítettek. A hadosztályparancsnokság
utasítása értelmében a Lukwa átjárót csak Rosulna elfoglalása után kellett
megszállni.
Április 13-án a felderítő
zászlóalj megszállta a Lukwa–átjárót és Rosulnát. Átkeltek a
Bystrzyca-Solotwinska patakon és Nadworna, valamint Lachowce irányába végeztek
felderítést. Nadwornától nyugatra megütköztek a szovjet utóvédekkel. Az
összecsapásban 1 halottat és 3 sebesültet veszítettek, valamint 2 Csaba, 1
Botond és 1 személygépkocsi veszett oda.30A
hadosztály ezalatt megkezdte átcsoportosulását a Lachovce völgyébe.
Április 14-én a von Lieb
altábornagy parancsnoksága alatt álló XI. német hadtest alárendeltségébe került
a hadosztály. A felderítő zászlóalj Solotwinától délkeletre hídfőt létesített,
majd Nadworna–Bohorodczany irányába felderített. helyüket Rosulnán a Kis
alezredes vezette 6. gépkocsizó lövészzászlóalj foglalta el, a Lukwa átjárót
pedig a Sándor István vezette 4. gépkocsizó lövészzászlóalj szállta meg.
Április 15-én megérkezett
Tröger német tábornok a törzsével a páncélos hadosztályhoz mint a XI. német
hadtest összekötője.31 E
napon az 1. hadsereg parancsnoksága kiadta az utasításait a XI. német
hadtestnek, amelyek szerint a Nadworna–Stanislau, majd pedig Kolomea–Lukwa
vonal elérése a cél. A támadás főerejének a 2. páncélos hadosztályt szánták,
mely folytatta az előrenyomulását kijelölt körzeteibe (Lachowce, Zuraki,
Solotwina).
Április 16-án egész nap és
egész éjjel folytatódott a páncéloshadosztály felvonulása, hogy a kitűzött
támadási napra, április 17-ére elérjék kiindulási körzeteiket. A támadás
ismertetése előtt szólni kell a hadosztály hiányosságairól is. A VIII. hadtest
területéről bevonult alakulatok ruházatának 30%-a selejtes volt. Nem volt sem
sátorlapjuk, sem tábori takarójuk, amely dolgok hiánya a havas Kárpátokban a
korai tavaszi időjárásban igen súlyos problémát jelentett. A seregvonat
állapota is katasztrofális volt. A HM demotorizálási rendelete törölte a
gépjárművek felét, aminek következtében több mint 200 jármű hiányzott az előírt
állományból. Ez párosult azzal a ténnyel, hogy a vonatot csak március 29-étől
kezdték mozgósítani, ezért csak a hadműveletek idején ért ki a frontra, s ez
súlyos ellátási gondokat okozott. Az élelmezés katasztrofális volt, a csapatok
napokig nem jutottak meleg ételhez, és mivel csak egy sütőoszlop tartózkodott
kint, ezért kenyérből csak 500 g volt a fejadag. A lőszerhiány is nagy volt,
még a vonat beérkezése után is csak a lőszerjavadalmazás 1/3-át tudták
biztosítani. Az üzemanyag ellátással hasonló volt a helyzet. Hiányzott a 75
mm-es páncéltörőgránát-készlet nagy része, a meglévő pedig kis hatásfokú
póttöltet volt. Hiány volt a páncélromboló gránátokból, géppisztoly és sereglőszerből
is. Az ágyúknál, harckocsiknál alkatrész és szakemberhiány volt. Nem kaptak
megfelelő térképeket, és hiányzott 14 rádió is. Ehhez jöttek még a már említett
alakulat-, harcjármű- és kiképzésbéli hiányosságok is. A gépkocsizó lövészezred
katonáit a Kárpátokban való átkelés és a frontra vonulás alaposan megviselte,
mégis pihenő nélkül bevetették őket.32
Ezek a hiányosságok döntő mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a
hadosztály nem tudta teljesíteni az összes kitűzött célját.
Jegyzetek:
1 Bene János – Szabó Péter: Huszonnégyes honvédek a
Kárpátokban. Nyíregyháza, 1997. 13.
2 Ölvedi Ignác: Az 1. magyar hadsereg története 1944
jan.6.-tól október 17.-ig. Budapest, 1989. (a továbbiakban: Ölvedi) 74–76.
3 Tóth Sándor: A Horthy-hadsereg szervezete. Hadtörténelmi
Közlemények (továbbiakban: HK) 1958/3–4 (a továbbiakban: Tóth) 84.
4 Bonhardt Attila – Sárhidai Gyula – Winkler László: A
Magyar Királyi Honvédség fegyverzete. Budapest, 1992. (a továbbiakban:
Bonhardt) 21.
5 Bonhardt u.o.
6 Bonhardt u.o.
7 Bonhardt 101.
8 Bombay László – Gyarmati József – Turcsányi Károly: Harckocsik
1916-tól napjainkig. Budapest, é.n. (a továbbiakban: Bombay) 144.
9 Ravasz István: Erdély mint hadszíntér. Budapest,
1997.(a továbbiakban: Ravasz) 153.
10 Dombrády Lóránd: A magyar páncélos magasabbegységek
kiépítésére tett erőfeszítések a háború időszakában. HK 1974/4. (a
továbbiakban: Dombrády) 600. és Ravasz 133.
11 Ravasz 153.
12 Ravasz 154. és Dombrády 600.
13 Ravasz u.o. és Dombrády
u.o.
14 Ravasz u.o
15 Ravasz u.o
16 Ravasz u.o
17 Dombrády 608.
18 Dombrády 609.
19 Harctudósítás a 2. pc. ho.
Nadvorna-Tlumaczyk-Slobodka Lesna-i harcairól 1944 IV.13.–V.14-ig Hadtörténelmi
Levéltár (továbbiakban:HL.) VKF 634/hdm.-1944. (a továbbiakban:
Harctudósítás) 2.
20 Számvéber Norbert: Nehéz páncélosok - A német 503.
nehézpáncélos osztály magyarországi harcai. Budapest, 2000. (a továbbiakban
Számvéber) 17.
21 Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták. Budapest,
1992. (a továbbiakban: Friessner) 260.
22 Számvéber 18. o.
23 Bombay 149. o.
24 Bombay 150. o.
25 Bombay 137. o.
26 Számvéber 18.-19. o.
27 Bonhardt 66. o.
28 Számvéber 20. o.
29 Ludvigh Gyula: A magyar királyi 52. páncélozott légvédelmi
gépágyús osztályának egyik ütegparancsnokának naplója 1944 ápr.7.-máj.2. HL. Tanulmánygyűjtemény
(Tgy) .3498. 4.
30 Harctudósítás 3.
31 Harctudósítás 4.
32 Harctudósítás 1–2.